Érdekes módon
Napmátka tűzhelyéhez nem az ételein, hanem a gyönyörűséges kötésein keresztül keveredtem.
- Napmátka, Nomádporta, a tárgyaid, a fotóid és az ételeid. Az én nézőpontomból nézve te egy olyan soha nem volt múltban élsz, amit magadnak teremtettél. És mégis az legmaibb felületen, az interneten tárod elénk a világod.
Nem tudom, mennyire múlt vagy jelen az, amiben élek. Én azt hiszem, inkább mindenből kiválogatom azt, ami tetszik. A Napmátka szó sem az én találmányom, Budapesten utcanévként is szerepel. Igazából a kézműves vállalkozásomhoz választottam, a gasztroblog később indult. A Nomádporta nem emlékszem, hogyan jutott az eszembe, de egyszerűbb volt, mint körülírni a vidéki házikót. Párom szerint a "nomád" kifejezés nem is egészen jó választás e tekintetben, de mivel az Olvasóim is így kezdtek hivatkozni rá, nem változtattam. Tárgyak? Hát itt is válogatok. Nagyon nehéz meghatározni, mi az ami tetszik. De ránézek, és tudom. Egyébként nincs túl sok tárgyam és nem is ragaszkodom olyan mértékben hozzájuk, mint azt sokan gondolják. Talán tényleg csak egy-két darabhoz. De nekem a használati tárgyak a fontosak. Dísztárgyaim szinte nincsenek, leszámítva azt a néhányat, amit az ünnepeken előveszek. Az ételeim sem kifejezetten múltbéli ételek. Nem vetem el a hagyományt, de nem is én vagyok az, aki őrzöm. Ezt a feladatot jobban ellátják mások. Én csak annyit szeretnék a konyhában megvalósítani, hogy a földrajzi adottságoknak és az évszaknak megfelelően főzzek. Ebből következik az, hogy a fűszereket vagy néhány itthon is régóta elterjedt hozzávalót (pl. télen déligyümölcs) leszámítva hazai földről származó alapanyagokat használok. Ezen belül viszont úgy variálok, ahogy csak akarok - így is elég széles terület marad, bőven elég egy életre. Az időm jóval kevesebb rá, mint az ötletem.
Az internetről is kérdeztél. Nekem nagyon sokat adott és ad. Olyan lehetőségeket, amelyek nélkül lehet, hogy ma munkám sem lenne. Én nem idegenkedtem soha a modern megoldásoktól, de csak annyit voltam hajlandó mindig megtanulni belőle, amire éppen szükségem volt. Persze egyre többet. Mellesleg nem is mellőzhetném: sem a könyvelés, sem a live-online nyelvoktatás, sem a kézműves stúdióm, sem a gasztroblog nem működhetne nélküle. És akkor tényleg csak az alapokat emeltem ki. Az interneten nekem munkahely és hobbi is.
- Nálad mindig azt érzem, hogy a leírt szavaidnak súlya van. Nem rettensz néha vissza, ennyire kiadni magad?
Húha. Az első mondatodra nem reagálnék, mert még nem próbáltam méregetni őket. Meg hát, mi a mérce? Ha megrettennék attól, hogy kiadjam magam, akkor nem tenném. Ez ennyire egyszerű. Nekem is, másnak is. Ezért is szeretem az internetet. A határokat valahol én alakítom ki. Persze megbánhatok valamit, csinálhatok hülyeséget, de az már az én hibám. Úgy két éve a Király utcában állítottam ki a kötött darabjaimat, és odajött egy hölgy, aki elmondta, hogy (leegyszerűsítve:) hülyeséget csinálok azzal, hogy az internetre is felteszem a munkáimat, mert el fogják lopni. Egyrészről persze igaz, hogy bármilyen ötlet "lenyúlható", de nekem az a tapasztalatom, hogy ez önmagában kevés. A munkát is bele kell tenni, az "alapanyagokat" és persze megfelelő minőségben kivitelezni. Lehet, hogy egyszer pofára esem még ezzel kapcsolatban, de addig bizakodom. Ami pedig a személyiségem kiadását érinti, én az interneten először irodalmi portálok tagja voltam. Ha pedig az ember feltesz egy írást, egy verset, akkor is kiadja magát, ha nem is magáról írt. Mert az emberek úgyis azonosítják az írásával. Ha az szomorú, a tagok megpróbálnak vigasztalni, ha vidám, akkor elhiszik, hogy te is az vagy. Nem azt nézik, hogy a versed egyébként jó vagy sem. Vagy legalább is: nem ez a jellemző.
Én nem vagyok társasági ember. Akár hónapokra is be tudnék zárkózni - ha kötelezettségeim nem szólítanának ki - tehát más módon adom ki magam. De csak bizonyos mértékig. Ez egyfajta játék is. Amikor azt hihetnéd: sokat tudsz rólam, én tudom, hogy ez még mindig csak a felszín.
- Ki az a Fodor Ákos?
Gondolom, nem adatokra, díjakra vagy kíváncsi, mert az nem sokat árul el egy emberről, meg simán kikereshető az interneten is akár. Kicsit kellemetlenül is érzem magam, hogy jövök én ahhoz, hogy bemutassam őt vagy bárki mást. Ezért inkább a saját szemszögemből közelítenék. Nekem ő egy olyan valaki, akinek a gondolataival - személyiségem jelenlegi állapotában - azonosulni tudok. Azt gondolom, kell ahhoz egyfajta visszafogottság és önkritika, hogy az ember ne akarja válogatás nélkül minden gondolatát a másik nyakába önteni. A mondandónkból nagyon kevés az, ami igazán fontos, és még kevesebb, amit viszonylag pontosan tudunk megfogalmazni. És akkor még nem is említettem azt játékszellemet és humort, amit Fodor Ákos versei hordoznak. Nem akar észt osztani senkinek, sem az időnket rabolni. Egyszerre láttat és szórakoztat. És amiért még igazán becsülöm, azt mondja el ő maga:
"Semmit sem lehet igazán végigmondani (hát még végighallgatni!) - akkor már inkább az ellenkezőjével próbálkozom. Keresem a Szükséges Minimumot; a hordozható kivitel-lel kísérletezem. Ennek a törekvésnek anyagválasztási és egyszerű mennyiségi konzekvenciái is vannak - engem most elsősorban ezek foglalkoztatnak. Terjedelmes, drága, kényes holminak csupán kínzó hiányát cipelhetjük magunkkal ilyen-olyan számkivettetéseinkkor; a "portable" élmények viszont, az idézhető dallamok, a felidézhető képek, emlékezetes érintések életünk fájdalomcsillapítói lehetnek.
Másfelől: ugyan ki tudhatná, nem mondta-e el már első tíz szava között azt a hármat (kettőt?, egyet?), amiért érdemes volt megtanulnia - úgy-ahogy - beszélni? E meggondolás is szerénységre int.
Terjedelmesebb megnyilatkozásaimat úgy tekintem, hogy azokból (idő vagy tudás hiányában) még nem sikerült kihagynom a romlandó fölösleget. Ez a jegyzet is ilyen." (Fodor Ákos)
