Mimóza saláta

Szabadkán ilyentájt, amikor még messze a tavasz ígérete, egyszer csak megjelennek a fázós mimóza-árusok. Ott állnak a sarkon a városházával szemben és kínálják az illatos, szégyellős sárga csokrokat. Ilyenkor akármilyen zimankós is a február, mindig rájövök, hogy az idén is lesz tavasz.

A másik biztos pont a húshagyó kedd, vagyis a böjt kezdete. Holnaptól negyven napig várakozunk a tavaszra, húsvétra és az újjászületésre. Ilyenkor a magam módján igyekszem betartani a szabályokat, háromszor enni, egyszer jóllakni és kerülni a húst és az élvezeti cikkeket. Ez így tulajdonképpen nem is olyan nehéz.

Ami igazán nehéz, az a várakozás és vágyakozás. Miközben majszolom a tél végi zöldségeket, a fagyasztóból előkotort készleteket, az agyam és gyomrom már készen áll a harsogó retkekre, vigyorgó salátákra és csípős újhagymákra. A bárány és a friss spenót, a spára meg a friss eper pedig még mindig olyan beláthatatlan messzeségben vannak.

Mimóza saláta

Ez a saláta a tavasz minden ígéretét magában hordozza: színei és ízei. Ma már mindig lehet salátát meg retket kapni, így én is elcsábulok. Bár sohasem lesz olyan finom, mint az igazi, az új. De muszáj belapátolnom egy nagy adag salátát, néhány vékony almaszelettel és újhagyma karikával. Öntetnek tejfölt és majonézt keverek ki. A tetejére pedig sárgában és fehérben pompázó keménytojást reszelek.

Jön a tavasz, visszavonhatatlanul. Csak teszteli a kitartásunkat, vigyorogva küldi jeges szeleit, olvadó-jegesedő hóbuckáit és belvizeit. Nem adja magát ingyen.