Napi mosoly

Egy kis Kockásfülű nyúl nézés reggel, aztán egész nap azt dúdolni, hogy tánáná...

Retek caciki



Vagy Tzatziki? Nekem jobban tetszik az, hogy caciki.

Bár igazából ez nem egy caciki, csak mostanában így találkoztam vele a blogokon. Ez egy reteksaláta vagy ha úgy tetszik mártogatós. Sőt! Kence.
Mindegy. A lényeg a retek. Az a jó piros, recsegő kugli. És mivel reszelni fogjuk, érdemes a nagyobbakat választani, mostanában már azok vannak túlsúlyban a zöldségesek standjain.

Szóval fogok egy-két csomag retket és megtisztogatom. Lereszelem. A kisebb lyukon, úgy finomabb.

2 evőkanál juhtúrót meg 2 evőkanál tejfölt/sűrű joghurott elkeverek. Ebbe kerül a retek. Meg só, bors. Sok petrezselyem levél felvagdalva. Oszt ennyi.

Ha a retek levelei szépek, zsengék és még nem rágcsálta meg senki őket, akkor azt is lehet használni a petrezselyem helyett.

Lehet enni sültek mellé salátának. Kenyérre kenve reggelinek. Vagy vega piknikre vinni csak úgy ételnek.

La Delizia kekszek



Most az egyszer nem a kekszek voltak azok, amik igazán elbűvöltek. Azok is nagyon jók, finomak és nem győz az ember köztük válogatni. De ez a tér! Ez a picike kis álomsziget! Imádom, hogy vannak emberek, akik nem nyavalyognak, hanem egyszerűen megcsinálják. Megcsinálják azt, amit mások a pinteresten álmodozva csak nézegetnek, meg sóhajtoznak, hogy de jó lenne.
A La Delizia megcsinálta ezt, amit eddig csak külföldi blogokon nézegethettünk. Rózsaszín !!!! bejárattal, kopott és fehérre festett bútorokkal! Ezek után már nem is érdekel, hogy mit adnak. Itt akarok ücsörögni egész nap, csak úgy elkávézgatni valami magazint lapozgatva, barátnőkkel trécselgetve. Sőt, az is megfordult a fejemben, hogy legközelebb a kötésemet is magammal viszem és bekucorodok az ablak melletti asztalhoz. Egyszerűen csak ott akarok lenni.



Az már csak hab a tortán - például a ribizlis szeleten a tojáshab - hogy isteni finomságokat lehet ám itt enni. Kezdjük a kávéval, ami kitűnő. És persze a kekszek. Van ám nyírfacukros meg teljes kiőrlésű is. Ezen kívül ezer meg ezer féle sós és édes ízben, fűszerekkel, vajjal. Kókuszos-áfonyás. Meg narancsos-marcipános. Meg aszalt szilvás.
Meg van macaron, hatalmas és nem az a papír-ízű fajta. És a friss, mindig változó sütikínálat. A répatorta maga a tökély.

És most látom csak, hogy már fagyi is van náluk. Kész, elvesztem, teljesen.

Napi mosoly

Zöld bajusz, ami még pörög is.

Lassan sült kacsamell spárgás paradicsommal

Hétvégi ebéd, egyszerű, hátradőlős stílusban. Bevásárlás, sütés-főzés, esetleg délutáni szundikálás.



Lassan sült kacsamell

Fejenként egy-egy kacsamell sült meg. Só, bors került rá kezdésként. Aztán igen-igen lassan süldögélt, úgy egy óra alatt egy mély serpenyőben, lefedve, saját kiengedett zsírjában.
Nem megy nekem ez a hirtelen sütés meg hasonlók, azt szeretem, ha puha, de átsült lesz a hús. Nos, ez pont ilyen lett.
Amikor kész lett, pihentettem egy 5 percet. Majd felszeleteltem és egy-egy kanál balzsamecet sűrítményt csorgattam rá. Ez adott egy édeskés mázat, egy olyan plusz ízt, ami pont jól illik a kacsahúshoz.

Ja, és a kacsa zsírjában sült némi újkrumpli is. Apróra kockázva, hogy gyorsabban elkészüljön.

Spárga és paradicsom saláta



A hideg köret pedig a szezon sztárjával készült. Naná, hogy spárga. Mostanában minden héten legalább 1 spárgás étel készül, jobbára a régiek újra és újra. Ez a salátaszerűség viszont valami új lett.

Egy csomag zöldspárgát alaposan megmostam. Alsó, fásnak tűnő végeit levagdostam. Nagyobb, olyan 3-4 centis darabokra vagdaltam és 10 perc alatt lobogó vízben puhára főztem. Rögtön átraktam egy hideg vizes edénybe, így megőrzi élénkzöld színét.

2-3 nagyobb paradicsomot egészen apróra kockáztam. Igen, én rajta hagyom a héját és a magjait sem távolítom el. Salátában szerintem nagyon is van helye az ilyesminek. Vagy legalábbis nem zavar a jelenlétük. Más nézőpontból: egyszerűen nem akarom kidobni a paradicsomnak úgy a felét.

Szóval egy keverőtálba került a paradicsom meg a spárga. Meglocsoltam 1 citrom levével, került rá só, bors meg egy pici olívaolaj.

Mondom, hogy nem egy bonyolult ügy, viszont friss, tavaszi és jó.

A krémlevesek csodálatosságáról

Avagy hogyan főzzünk tökéletes krémlevest.



Itten most egy világmegmentő - de legalábbis ebéd megmentő - csodás kis találmányról lészen szó. A krémlevesekről. Mert ugye krémlevest mindenből lehet készíteni. Vannak a finom, főzés nélküli dolgok, jórészt gyümölcsből. Ezek azonban nálam inkább a trumix kategóriába kívánkoznak, így most maradjunk a sós ízeknél.
A krémlevesben az a jó, hogy az ember csillogtathatja vele tehetségét. Kombinálhatja az ízeket, illatokat, fűszereket. És közben elég nehéz elrontani. Szerencsére.

Kezdetben volt nálunk a répa krémleves. Olyan franciásan, természetesen fehérborral. Imádtam. Aztán bejött az életünkbe és minden második étterem étlapjára a brokkolikrémleves. Naná, hogy szeletelt mandulával megszórva. Lehetőleg jó lisztesen és hígan. Mondjuk otthon nem erről szólt a történet, hanem tejszínről és esetleg lazackockákról.

Mostanában meg az egész kezdődik tavasszal a medvehagymával, aztán jön a spárga és így tovább egészen a sütőtökig. Mondom én, hogy mindenből lehet krémlevest csinálni. Egyetlen dolgot nem lehet: megvenni a bolti tasakos port és azt forró vízzel felönteni. Ez egyszerűen nem ér! És egyáltalán nem éri meg, mivel kb. 10 perccel több munkával már igazi lakomát állíthatunk elő. Oké, a botmixert el kell mosogatni, de nagyjából ennyi a plusz ráfordított energia.

Most egy hatalmas nagy titkot súgok ám meg: én gyakorlagilag minden krémlevest ugyanúgy csinálok. Nagyon egyszerű a recept, de mégis nagyon rafinált. A végeredmény pedig: finom!

Először is kell hagyma. Lehet sima vöröshagyma, főzőhagyma, póréhagyma meg lila is. Nem árt, ha hozzápasszintjuk a főszereplő zöldséghez a színét. A hagymát feldarabolom, de a turmixolás miatt nem kell egészen apróra.

Aztán jön egy kanál olaj és egy kanál vaj. Erre dobom rá a hagymát, amit kicsik megsózok, hogy kicsalogassan a nedveit. 1-2 perc kavargatás, pirítás.

És ekkor jön 1 dl bor! Bizony. Nálam ez az a szükséges plusz zamat, ami egyszerűen kell. Az alkoholtartalmát úgyis nagy lángon elpárologtatom és maradnak az aromák. Általában fehérbor, általában valami Chardonnay vagy ilyesmi. (Ami éppen akad felbontva a hűtőben, mert ezért nem bontok ki egy egész üveggel, kivéve, ha majd az ebédhez úgyis megisszuk.)

A bor elpárologtatása után jön a kiválasztott zöldség, felöntve lehetőség szerint maradék húslevessel. Ha ez nincs, akkor nem fanyalodunk a leveskockára, hanem szépen vizet használunk. Így is lesz elég íze az ételünknek.

A zöldség megpuhul, jöhet a turmixolás. Tejszín vagy tejföl kerül bele. A tejszíntől krémesebb, a tejföltől savanykásabb lesz.

És akkor jön a második Barba-trükk. Szinte minden krémlevesbe reszelek valamilyen sajtot. Parmezánt, Cheddart vagy akár sima Trappistát. Ettől sűrűbb, sósabb és sokkal ízesebb lesz.

Valamilyen fűszer sem maradhat távol a bulitól. A borsóhoz például a menta az alapkövetelmény. Sütőtökhöz valami ázsiai fűszerkeverék passzol, a kukoricához meg a chili. Karfiolhoz a szerecsendió elsőre talán eszembe se jut, de másodszor már automatikusan nyúlok érte. Egy kevéske ízesített olaj a végére - pont egyensúlyba tudja hozni az ízeket.

Maradt még a levesbetét kérdésköre. Ez az, amit én általában hanyagolok. Nekem a krémlevesek úgy jók, ahogy vannak. Krémesen, lágyan, kicsit habosan.
Persze lehet flancolni. Fokhagymás vajban sütött kenyérkockákkal. Levelestésztából kivagdosott formákkal. Palacsinta csíkokkal. Levesgyönggyel. Vagy éppenséggel felkockázott zöldségekkel, hússal is akár. Ad abszurdum kisütött szalonnacsíkokkal, úgynevezett pörccel is. Mondom én, lehet itt flancolni.

Nagy leveses vagyok, ahogy az már kiderült. Íme egy rövidke lista a sikeresebbekről:

Zöldborsó krémleves - az abszolút kedvenc, igazi ízbomba

Cukkíni krémleves - indiai stílusban, curry és joghurt ölelésében

Sütőtök krémleves - kötelező körök és viták minden évben. Van itt hurkás-gesztenyés francia találmány is, akinek ilyesmire lenne szüksége.

Sajtleves - ami szigorúan véve nem is fér a fenti kategóriába, de aaaanyira finom.

Burgonyakrémleves tormával - ami a tél végén még az élvezetek tárházából előcsalogatható

Szilvakrémleves - őszi boldogság

Sörös-mustáros vargányakrémleves - kicsit flancos, de isteni.

Egy régi kedvenc



Ez egy olyan étel, amit már jó tíz éve nagyon szeretek. Újra és újra eszembe jut és akkor mindig megcsinálom. Egyszerű és nagyszerű.

Az alapja maradék főtt rizs. Nem is kezdődhetne jobban, nálunk például mindig marad 1-2 adagnyi, amíg ilyen keveset esznek a fiúk.

Veszek hozzá májat. Fejenként úgy 10-15 dekát. Lehetne csirke is, de én a pulykamájat jobban csípem, mivel nagyobb és így gyorabb felvagdosni. Kockákra.

1 póréhagyma is kell, hosszában felhasítva, majd karikázva. Kvázi kockázva. Lehetne vörös is, de én a pórét százszor jobban szeretem. Nyáron nincs szezonja, hiányzik is rendesen.

Meg kell még egy kukoricakonzerv, kinyitva, lecsepegtetve. Vagy fagyasztott kukorica, még jobb. Abból úgy 20 deka összesen.

Olajat (vagy ha akad itthon, egy kanál zsírt) melegítek. Megfuttatom a felkockázott hagymát meg a májat. Amikor jól megpirult, minden oldalról lefedem egy kicsit, hogy saját gőzében párolódjon. Mindezt nem túl magas hőfokon, hogy ne égjen oda.

Hozzákeverem a rizst, és a kukoricát még a lefedés előtt, ha fagyasztott. A rizzsel már csak jól át kell melegíteni. Aztán jön egy óriási löket szójaszósz. Nos, a drágám szerint ettől lesz egyáltalán ehető ez az étel. Minden esetre jó egyen-barna színt vesz fel, viszont igencsak kellemes kis füstös-édeskés íze is lesz.

Még fokozható a dolog, ha akad egy csokor petrezselyem zöldje. Az valahogy nagyon kell bele.

Napi mosoly

Későn ébredni...
Fájós torokkal!
Csepergő esővel
Hideggel
Hétfőn!

Na, akkor dagonya-nap:
Elmélyülten és elszántan szenvedni, amíg már nincs mélyebb,
Panaszkodni, nyavalyogni, vonyítani, amíg a vége röhögésbe fullad,
Máté Pétert hallgatni és hangosan énekelni az autóban, hogy "elmegyeeeeek" meg "kispataaak" meg "ott állsz a dombtetőn" és hasonlók
Vastag paplanról, párnahegyekről álmodozni vagy ténylegesen kucorogni. Sőt fél hétkor - koraesti homályban bealudni csak 5 percre, amíg a gyerekek kockásfülű nyulat néznek.

És természetesen egy igen komolyan CSOKIS brownie-t bekebelezni.

Vagy van más orvosság is?

A Costes

Végre elmentünk a Costesbe. Sóhaj. Nem túlzás, évek óta készültem rá.



Első ránézésre: kicsi. Ahogy elnézem maximum 30 embert tudnak megetetni. De azt a leggondosabb kiszolgálással, odafigyeléssel. A belső tér olyan finom, visszafogott. Semmi cicoma, csak tompa, meleg színek és formák.



Tartottam a karót nyeltségtől és a fehér kesztyűs szertartásosságtól, de az új üzletvezetőnek hála ez kezd letünedezni. Van viszont kedvesség és szakértelem. Mindenről lehet kérdezni, ahogy ezt mi bebizonyítottuk.



A választás a felfedező menüre esett, ami csak 5 fogás. Figyelmeztettek is jó előre, hogy itt bizony éhen maradunk, de az élvezet a lényeg. Nos, ehhez képest az én hasam borok nélkül is alaposan eltelítődött.



Hiszen kezdésnek ott az ellenállhatatlan forró kenyérke, sós vajjal. Ezt ugye addig eszi az ember, amíg van. És közben a férj képes olyanokat kérdezni, hogy mi miért nem eszünk ilyet minden reggel. Mármint friss, aszalt paradicsomos meg olívabogyós zsemlécskéket. Na ja, majd kelek két órával korábban…



Aztán jönnek sorban a meglepetés falatkák. Hogy a konyha megmutassa magát, felkészültségét és ötletességét. Ha esetleg a menü maga nem kápráztatna el eléggé, akkor itt, még a legelején – műsoron kívül – elvarázsolódjunk a kellő mértékben.



Tintahal tintájával feketére színezett macaron? Élénk zöld brokkolihab? Vizitorma kapucsínó? Izgalmas kis morzsák. Szépek, színesek, picurkák. Épp elegendő, hogy hangulatba ringassanak egy pohár magyar gyártmányú pezsgő buborékjaival együtt.


Aztán jön egy komolyabb előétel. Már-már főfogásnak beillő összetettséggel. Az elnevezését leírni sem egyszerű dolog, ízlelgetni pedig maga a tökély. Tokaji aszúban marinált kacsamáj terrin, rebarbara consommé, házilag savanyított gyömbér. És azt már csak én teszem hozzá, hogy olyan pirított, vajas kalács jön mellé, hogy ihaj!



Kész, én jóllaktam, innentől már csak becsületből eszem, amit elém tesznek.



Fehér spárga leves, házilag sóban érlelt vadlazac. Nagyon kellemes, sima, spárgás és langyoskás, hogy a lazac nem főjön meg véletlenül se. És egyszerűen imádom, ahogy a mély tányérban csinosan elrendezgetett lazacdarabkákhoz a szemem előtt csorgatják a levest. Ezt a bűvészi mutatványt mindig nagyon tudom értékelni. Legszívesebben meg is tapsolnám a produkciót, de aztán észhez térek, ez nem cirkusz, hanem gasztro-szentély vagy mi.



Na és akkor a főfogás. Ez egyszerűen maga a tökéletesség a tányéron. Teriyakiban pácolt kacsamell, répa és gyömbér püré, tavaszi tekercs. Ilyen kacsamellet még életemben sohasem. Nehogy otthon, de más helyeken sem jutnak ennek a közelébe.

Tudom, pontosan tudom, hogy gépek, meg felszerelések meg évek kísérletezgetései. Mondjuk, ha az egész vacsora árát csak kacsamellre költeném és egy hónapig minden nap azt sütnék… akkor talán sikerülne valami hasonlót. Hogy annyira puha legyen és kívül meg ropogós. És mégis átsütött, nem nyers, nem rágós.



Aztán jött egy megtorpanás. Az első desszert nekem már túl sok és nem mennyiségre, hanem ahogy a sok mindenféle alkotóelemet próbálták egy kalap alá hozni. Narancs „baba”, yuzu parfé, konfitált kumquat, citromkrém. A baba elázik a cuccban, a parfé finom lenne önmagában is, a kumquat csak mellékszereplő, a citromkrém meg valahol elveszik a tömegben. Sőt van a tányéron még mandulás keksz meg karamell-üveg. Sok.



Viszont a Poire Belle Héléne! Na az valami csuda. Jön egy nagy csokigömb. Kevéske aranyporral lekenve. Aztán egy kis kancsó forró csoki, rá egyenesen a gömbre. A gömb varázsütésre megolvad, és előtűnik az értékes belső: apró körték, vaníliafagyi és morzsa. Mindez a forró és az olvadt csoki szoros ölelésében. Ez cseppet sem túl sok, hanem minden érzéket kielégítő tobzódás.



Bár a borokról nem sokat szóltam, ehhez kissé váratlanul egy Errazuriz, azaz chilei vörösbort kínálnak.  Bár nem desszertbor, egyszerűen tökéletes háttere a csokoládéban dúskáló édességnek.



És ha azt hinnétek, hogy itt vége van, hát nem ismeritek a csúcséttermeket. Mert amikor végére jutunk az írott étlapnak, természetesen jönnek még a kis, de alaposan megcsavart ötletek, búcsúzóul. Tökmagolajból készített zselékocka. Meg saját túrórudi. Meg gyümölcsös joghurt. Csak hogy bizonyosan jó szájízzel távozzunk. És egy hosszas eszmecsere az üzletvezetővel, az étterem átköltöztetéséről, a többiekről meg arról, hogy itthon és Amerikában hogy megy ez.



Hát, így.

Pásztortarhonya




- Nagyi, gyere, szedjünk tarhonyát! – A kislány fél lábon ugrándozott az öregasszony konyhájában. Két fonott coffja fel-alá röpködött. Épp befejezték a reggelit, sőt a mosogatást és törölgetést is.


- De kislányom, a tarhonyát csinálni kell! Vagy esetleg venni a boltban, de az nem egészen olyan finom – válaszolt a néni. Közben pakolászott, elrakta az evőeszközöket, összehajtogatta az abroszt és berakta a fiókba, hogy aztán két óra múlva újra elővegye az ebédhez. Csipketerítő is került az asztalra, meg egy kancsó valami ezer éves szárított virággal.

- Nem, nagyi, ott hátul, a fal mellett, a gödörnél, tudod! Ott terem a földön! Csak a madarak mindig megeszik – mondta a kislány, miközben a csipketerítő kacifántjait követte mutatóujjával.

- Jaj, kicsim, az csak a rossz tarhonya volt, ami megpenészedett és nem bírtuk megenni, így kidobtam a madaraknak.

- De nagyi! Ezt most komolyan mondod? Nem viccelsz?

- Persze.

- Pedig Ákos azt mondta, hogy csak ki kell menni a kert végébe és felszedegetni a földről, aztán már lehet is főzni.

- De ugye nem szedtétek fel?

- Nem, mert nagyon koszos volt – fintorgott vállvonogatva a kislány. – Bár Ákos azt mondta, hogy csak meg kellene mosni a kerti csapnál, ahogy a répát is szoktad.

- Nagy kópé ez az Ákos és sok butasággal tömi a fejed. De ha már így szóba került, akkor csináljunk ma tarhonyát ebédre. Segítesz?



Igazán ragyogó nyári nap volt, nagy forrósággal kecsegtetett, de a hatalmas konyha, félig behajtott spalettái hűvöset ígértek. Ákos, a szomszéd gyerek már biztos elment horgászni, ahogy tegnap nagy hencegve előadta. A kislány pedig nem igazán tudott jobb programot kitalálni aznapra, mint a tarhonya-csinálást. Hiszen a málnabokrokat már napokkal korábban lelegelte, az eper már leérett, az őszibarack és paradicsom befőzésre még várni kellett pár hetet. Akkor legyen: tarhonya.



- Na, akkor kezdjük – mondta a nagymama. Időközben újra lekerült a csipketerítő meg a kancsó az asztalról. A helyére a hatalmas gyúródeszka került, évtizedek késnyomaival és repedéseivel. Egy kiló átszitált liszt halmozódott a közepén. A kamra hűvöséből 4 tojás is előkerült, szépen, egyesével felütve a külön erre rendszeresített porcelán tálkába, majd a liszt közepén lévő mélyedésbe helyezve.

A kislány már feltérdelt a székre és könyökén támasztva a fejét figyelte a jól begyakorolt mozdulatokat. A nagymama 2 evőkanál sót szórt a lisztre, meg odakészített egy jó pohár vizet is. Aztán elkezdte a lisztet elmorzsolni a tojással. Először csak nagy laza mozdulatokkal dolgozott, mintha csak söprögetné, simogatná a lisztet. Adott hozzá egy kis vizet, majd elkezdte a két tenyere között morzsolgatni a lassan összeálló tésztát.

Komoly munka volt, ez, nem is szólt közben egy szót sem. A tészta pillanatok alatt összeállt az erőteljes mozdulatoknak köszönhetően. A nő már teljes erejét megfeszítve dolgozott.

- Na, ez jó kemény lesz! – ez volt az első megjegyzése, amióta nekikezdett. – A tarhonya tésztájának jó keménynek kell lennie, hogy ne főjjön szét, tudod.

A kislány csak bólogatott. Már rég rájött, hogy ha neki is jut feladat, úgyis bevonják, de ha valami „nehéz” munka, akkor jobb, ha csendben marad.

- Van az a nagy rosta a kamrában, kicsim, hozd ki, légy szíves!

- Mi az a rosta, nagyi? – állt meg a kislány a kamra ajtajában.

- Az a szita, csak olyan nagyobb lyukai vannak. Azon fogjuk átküldeni a tésztát.



Így is lett, a kemény tésztát a nagymama gombócnyi adagokban átnyomkodta a rostán, majd szétterítette a deszkán.

- Most hagyjuk szikkadni egy kicsit. Addig én iszok egy kávét. Te meg menj ki egy kicsit a napra, olyan sápadt vagy, te lány.

- De nagyi! Nem kaphatnék inkább én is egy kis kávés kockacukrot?

- Jól van, jól van – rázta a fejét a nagymama. – Csak anyádnak meg ne mond még egyszer!

- Akkor én kiviszem a teraszra a cukortartót meg a kanalakat – sorolta nagy lelkesen a kislány és már libegett is kifelé.

Mire lefőtt a kávé, a lány már a kinti asztal melletti széken térdelt a szokásos pózában. Fejét a ball öklével megtámasztva éppen a színes szárú kiskanalakkal vert valami szabálytalan ritmust.

- De csak egy kockacukor! – ült le a nagymama a másik székre. Gyorsan felhörpintette a kávét és már kelt is fel. – Ha akarsz, gyere és folytassuk a tarhonyát.



Amíg a kávé főtt, ő már megtisztított egy nagy vöröshagymát. Fel is kockázta. Most zsírt forrósított a mély serpenyőben. A besózott hagymakockákat azon futtatta meg. Adott hozzá egy felkockázott paprikát is, meg egy kanál őrölt pirospaprikát. Egy arasznyi szárazkolbászt is felkarikázott és azt is hagyta pirulni, zsírját-színeit kiengedni. Csak úgy sercegett az egész, amikor beleszórt jó két maroknyit a friss tarhonyából.

A három szem krumplit pillanatok alatt pucolta meg éles kiskésével, majd hosszában négybe vágva tette a tarhonyák közé. Mire a kislány beért a színes kanalakkal meg a cukortartóval – amiből időközben valahogyan eltűnt még két szem kockacukor – már lefedve párolódott az egész étel.

- De jó lesz, nagyi! Isteni illata van!

- Kislányom, tudod, hogy Isten nevét hiába a szánkra nem vesszük! – mondta hátra sem nézve az ezerszer elmorzsolt mondatot a nagymama. De azért magában mosolygott. Igen, jó lesz ez az ebéd. És még a kovászolt uborkából is maradt az üvegben a múlt hétről. Jó ez a nyár.



Ez nem pad thai



Az úgy volt, hogy volt egyszer egy egyszeri leány, valahol a Kárpát-medence mélyén. Élt, éldegélt, mint minden rendes bácskai leányzó. Krumplievest evett meg grízes tésztát, szilvás lepényt meg csorgatott tojáslevest. Igen ám, de csúnya nagy homokszem került abba a bizonyos mahinába, amikoris elkezdett szakácskönyveket írogatni az istenadta. Mert az egy dolog, hogy az ember lánya papírra veti a nagymama titkos és nehezen reprodukálható tortáit meg a nagynéni még titkosabb pogácsáit. De aztán elkezdenek jönni a mások szakácskönyvei is. Születésnap? Szakácskönyv. Névnap? Szakácskönyv. Stb.


És kitágul a világ. Jé, máshol egészen máshogy főznek. Jé, imádom a szójaszószt! Bólogat nagy egyetértésben az időközben beszerzett férjjel együtt, aki meg csak adja alá a lovat. Jé, a csípős ételek is tök finomak! És jé, a mungóbab csírát is meg lehet enni! Ki gondolta volna?


Meg aztán olyanok is előfordulnak, hogy meghívják holmiféle étterem megnyitóra is az ilyen irkálgató egyedeket, hátha arról a bizonyos helyről is születik pár sorocska.


Szóval szegény mit sem sejtő főhősünk imígyen beleszeretett a pad thai (vagy valami hasonló) névre hallgató tésztába. De nyakig. Olyannyira, hogy most már mindent annak néz. És minden többé-kevésbé megfelelő helyen azt eszi. Kit érdekel ezek után a hűvös, már-már íztelen sushi, a hűtlenül elhagyott szerető?


Bár székesfővárosunk jól ellátott mindenféle ínyenc boltokkal, hősünk igencsak lusta ellátogatni eme jeles intézményekbe, főleg mert mindig otthagyja az egész gyest (amit egyébként meg a kisded pelenkájára szánt még a hó elején).


De a szerelmet elég nehéz megállítani, főleg ha mély szenvedélyből táplálkozik. A harc ott dőlt el, amikor a sarki zöldségesnél megjelent egy doboz friss mungóbab csíra. Ezt természetesen haza kellett hozni. Azonnal. Került mellé még egy csomag koriander zöldje is.

Viszont innentől kezdve főszakácsunk már abból táplálkozott, amit a kamrában fellelt. Példának okáért egy csomag japánból származó soba tésztát. Jó lesz az – felkiáltással már ment is a forró vízbe, de csak ázni, nem fövődni.

Került még egy kis csirkemell is. Apróra vagdalva, olajon körbe-körbe pirítva. Meg egy csokor felkarikázott újhagyma hasonló eljárással hőkezelve. Sőt! Jó pár gerezd fokhagyma meg egy aprócska chili is erre a sorsra jutott.

Hozzája szójaszósz az íze miatt, 2 kanál barnacukor, hogy karamellizálódjon finoman. Meg egy zöldcitrom leve is az egyensúly miatt.

Csíra, korianderzöld meg egy nagy keverés és már készen is volt a fennséges étek. Csak a legfontosabb le ne maradjon! Egy nagy marék földimogyoró durvára törve a mozsárban. Az a lényeg. Vagy nem?

Napi mosoly

Sör-e, bor-e, pálinka-e?

Avagy mit rejt a pipacs "héja"?

Ismeritek ezt a játékot?

Napi mosoly

Azt hiszem megfejtettem az univerzum egyik legnagyobb titkát!

A mosógépekbe be van építve egy kis tartó, ami elnyeli a fél pár zoknikat és mindig akkor köpi vissza, amikor kényes fehér ruhákat mosok.

Ugyanitt buzgón őrizget a gép néhány fehér papírzsebkendőt, csakis azért, hogy a fekete pólók mosásánál előadja őket.

A 8 + 1 nyertes

Sorsoltam és ezek a nevek jöttek ki a kalapból (illetve a random.org véletlengenerátorából):

Vadjutka ősös lánca - Tündéri Lonka
Schall Eszter müzlis képe - Napsuttogás
Fűszeráruház fűszercsomagja - 4 gyerek
Sü süticsomag - Kinga
Évi édes nyaklánca - DSophie
Tokaji Borecet Manufaktúra balzsamecete - Englerth Nóra
1001fonalcsoda - Kicsi Kató
Szabadkai csomag - JKáldy

és a Facebookos nyertes: Rita Ruszin

Kérek mindenkit, aki itt olvassa nevét (becenevét) írjon nekem e-mailt vagy facebook üzenetet a postai címével! Köszönöm!