Villa-interjú Mautner Zsófiával

A Chili és Vanilia blog szerzőjét ezeken a lapokon nem igazán kell bemutatni. Ő az, aki alapjaiban határozta meg a magyar gasztroblogokat. Ő az, akit bármilyen receptet keresek, elsőnek dob ki a google. Ő az, aki hazajött az eurokrata nyugalomból és azóta szervez, főz, felkutat és bemutat.

Figyelem! Nagy bejelentés a cikk végén!

- Úgy öt évvel ez előtt, amikor talán még azt se tudtad, hogy mi a blog, gondoltad volna-e, hogy egyszer erre alapozod az életed, a megélhetésed? Egyáltalán meg lehet abból élni, hogy valaki gasztro-papnő? Tényleg, végül is miért jöttél vissza Magyarországra?

Amikor elkezdtem írni a Chili&Vaníliát, egyetlen percre sem merült fel bennem, hogy valaha több lesz, mint hobbi. Azért hoztam létre, mert szükségem volt egy felületre, ahol kiírhatom magamból a gondolataimat, és ahol megoszthatom a kulináris élményeimet. Persze, az embernek vannak hasonló érdeklődésű barátai, de fel kell tudni mérni, hogy mi az a lélektani határ, ameddig még lehet őket traktálni. Körülbelül két év után merült fel bennem először, hogy esetleg megpróbáljam magam teljesen a gasztronómiának szentelni. Lett még volna lehetőségem Brüsszelben maradni, alapvetően azért jöttem haza, mert úgy éreztem, csak itthon tudom megalapozottan meghozni a nagy döntést. Pont jó időben találtak meg azok a lehetőségek, amelyek ezt végül megkönnyítették. Megélni nem könnyű belőle. Külföldi kollégáim gyakran hangoztatják, hogy ehhez a műfajhoz nem árt vagy egy nagyon jól fizető főállás, vagy egy gazdag férj. Egyikkel sem rendelkezem, így dupla annyit dolgozom és fele annyit keresek, mint valaha. Viszont a szenvedélyem a munkám, és erre minden nap rácsodálkozom. Olyan, mint egy non-stop nyaralás. Kicsit kevesebb alvással.

- Van olyan étel, amiről az eszed tudja, hogy jó kaja, meg drága meg sznob meg minden, mégsem vagy képes a szádba venni?

Nincs. Mindent szeretek, ha jól van elkészítve. Van, amit jobban, van, amit kevésbé, de egy olyan ételt sem tudok megnevezni, amit nem volnék képes megenni. Az elmúlt, mondjuk tíz évben, egyetlen olyan jut eszembe, ami negatív emlékeket hagyott: egy tunéziai családnál kóstoltatták velem a mloukhia levéllel (magyarul jutalen, vagy egyiptomi spenót) főzött fűszeres bárányragut, ami nagyon nem ízlett. Olyan szeretettel készítették, hogy természetesen utolsó morzsáig muszáj volt legyűrni (utána Unicum). Aki hivatásosan foglalkozik gasztronómiával, nem engedheti meg magának, hogy valamit meg sem kóstoljon. Olyan nincs. Ha másért nem, hát azért, hogy tanuljon.

- Vannak-e konyhai bűneid, olyasmi, amit sohasem vallanál be, talán még magadnak sem, mégis időről időre elköveted? (Én például rendszeresen eszek bolti profiterolt, pedig tudom, hogy egy szörnyű műkaja és még nem is annyira finom.)

Ó, hogyne. Annyira álszentség lenne azt állítani, hogy csakis tökéletes, házi készítésű, bio-ételeket eszem. Szoktam például gagyi szusit rendelni (avokádóval és surimi-vel), és vannak olyan bolti édességek, amelyek valamilyen érthetetlen módon a bevásárlókosaramba vándorolnak. Mazsolás krémtúró, Sport szelet, Melba kocka, meg ilyenek.

- Az ismerőseid meg mernek hívni magukhoz vacsorára vagy reszketnek és inkább étterembe visznek?

A közeli barátaim abszolút igen, mert tudják, hogy azért megyek, hogy velük találkozzam, és nem azért, hogy ínyenc vacsorán vegyek részt. Aztán van, aki úgy hív meg, hogy ételt is rendel, és viszem. De olyanra is volt már példa, hogy elárulták, hogy azért halogatják régóta a meghívást, mert valóban nem mernek főzni. Ez persze teljesen nonszensz. Egyenesen borzasztó.

- Szakácskönyv? Tévéműsor? Mikor jönnek már?

Nem szeretek elkapkodni döntéseket, annak a híve vagyok, hogy mindennek megvan a maga ideje. Voltak különböző megkeresések, de úgy érzem, mostanra érett be az a konstrukció, amelyben 100%-osan jól érzem magam. Nagyon sok részletet még nem szeretnék elárulni, annyit talán igen, itt magunk közt, hogy úgy néz ki, hamarosan lesz könyv, és hogy éjjel-nappal azon dolgozomJ Tévéműsorra nem vágyom.