Ez egy igazán szuper, majonéz-mentes padlizsánkrém. Egyszerűen isteni, és egyáltalán nem hiányzik belőle a plusz cucc. A krékert meg Hajnal és apróságai blogján vadásztam le magamnak. Együtt a tökéletes páros, de külön-külön is nagyon jól működnek.
Paradicsomos, bazsalikomos padlizsánkrém
Fogtam egy szép, méretes, kövér padlizsánt. Megszabadítottam a héjától, felkockáztam. A kedvenc mély serpenyőmbe olajat löttyintettem, rászórtam 1 pici fej felaprított hagymát meg a padlizsán kockákat. Addig kevergettem, amíg elkezdett pirulni. Ekkor beleszórtam 2 gerezd lereszelt fokhagymát, 1 feldarabolt paradicsomot is. Lefedtem és addig pároltam lassú tűzön, amíg a padlizsán teljesen megpuhult. Ha szükséges, érdemes aláönteni egy-egy korty vizet, hogy ne égjen meg.
A kihűlt padlizsánt pürésítettem, sóval, borssal és bazsalikomlevelekkel fűszereztem. Öntöttem hozzá még 2-3 evőkanál olívaolajat is (valami jobb minőségűre van itten szükség, aminek még élvezni is lehet az ízét). Aztán le lehet hűteni és mártogatni, kenyérre kenni, ad abszurdum kifőtt tésztával összekeverni.
Ami nálam a tökéletes mártogatós páros lett, az a:
Sós, köménymagos kréker
Hozzávalói: 120 g langyos víz, 2 kanál olaj, 150 g búzaliszt, 100 g kukoricaliszt, csipet só, nagyobb csipet cukor, késhegynyi száraz élesztő.
A hozzávalókat összegyúrtam, jól megdögönyöztem, majd 1 órát kelni hagytam. Újra meggyúrtam, lisztezett felületen nagyon-nagyon vékonyra nyújtottam. Átemeltem a tespibe, amit előzőleg kibéleltem sütőpapírral. Rászórtam a durva szemű sót és egész köménymagot, bele is nyomkodtam. Végül felkockáztam, nem szedtem szét, de nem sültek össze. Azonnal be is dugtam a 180 fokos sütőbe, további kelesztés nélkül. Kb. 10-12 perc alatt meg is sül.
Az utóbbi időben dolgozom fel a magazinokban talált, kitépkedett ötleteket. Ezt a levest egy régi Wellness-ben leltem, kicsit átalakítottam saját ízlésemre.
Először is fogtam egy csomag csirkeaprólékot, répát, petrezselyemgyökeret. Bő, sós vízben puhára főztem, a levét leszűrtem. A csirkehúst lefejtettem a csontokról és apróra daraboltam. A húslevesben puhára főztem 10 deka rizst. Hogy izgalmasabb legyen, belefőztem egy csillagánizst is. A gyerekeknek félretettem a húsból meg a rizsből magamnak meg tovább varázsoltam a levessel.
Felkarikáztam 1 csokor zöldhagymát meg egy zöldcitromot. Egy tál aljába tettem őket. A rizses-csirkehúsos levest erre mertem rá. Beleszórtam még egy evőkanálnyi felaprított petrezselyem zöldjét, illetve tettem bele savanyított bébi kukoricát is.
További lehetőségek rejlenek még a receceptben, ugyanis lehetne még tenni bele chili paprikát, leveles spenótot, hogy éppen csak megfonnyadjon a forró levesben vagy akár borsót is.
Hogy én ezt mennyire szeretem! Egy fórumos bóklászás döbbentett rá, hogy mennyire régen csináltam, pedig annyira egyszerű.
Fogtam 3 tojást, keményre főztem, leszedtem a héját és lereszeltem, amikor egy kicsit már kihűlt. Hozzákevertem 1 kanál tejfölt, 1 kiskanál magos mustárt, 1 kanál aprított petrezselymet és metélőhagymát, pici sót és borsot. Már csak egy kis kenyér kell hozzá és lehet falni.
Bizony, bizony, szép mennyiségű karakterrel töltöttem meg az én kis blogomat. Ez pontosan az 1000. bejegyzés. A zöldség és az édesség címke fej-fej mellett haladva 154 és 155 bejegyzéssel lett a legtermékenyebb kategória.
A Google-ban is a Stahl, a káptalantóti meg persze az ági főz keresőszavak kerültek előre, de sokakat érdekelt hogyan lehet sült almahabot meg vöröslencselevest készíteni. A keresők az egzakt kifejezések mellett olyan mulatságos vagy éppen érthetetlen szavakkal is hozzám irányítja az embereket, amire nem is gondoltam volna. Úgy tűnik írtam már a csüngőhasú malacokról, a nercbundáról meg az egyenleg tésztáról. Az állatokról olyasmiket kérdeznek tőlem, hogy "miért esznek húst az állatok", illetve, hogy melyik "állat, aki álcázza magát".
Hát bizony ez az "azt főzök, amit akarok játék", ahol "barbie főz", mert végül is ez egy "blog tele hasról". Ez utóbbi lehetne a jelszavam is.
Főleg, ha megválaszolom "a francia nők tényleg nem híznak?" kérdést. Kérdésekkel amúgy is jól állok, a Google szerint nálam ezekere is választ lehet találni: Hogyan fűszerezzem a már megsült, kiszáradt, íztelen karajt? Meddig jutott el Marco Polo? A 12 lyukú muffinsütő hány személyre elég? És honnan ered a kuglóf szó? Nos, ez utóbbira legalább emlékszem, hogy tényleg írtam róla, itt.
És hát, akkor nincs más hátra, mint hogy sommásan megállapítsam: "Az angol háziasszonyok nem főznek". Hát nálam, maximum Nigella, a többieket nem ismerem.
Vagy esetleg vártok tőlem még valamit? Egy nyereményt esetleg a szép kerek számra való tekintettel? Jó, jó, akkor sorsolok! A kommentelők között, aztán akit kihúzok, annak kitalálok valami személyre szólót. Így jó lesz?
Cserébe írjátok meg, mit szerettek és mit nem? Mi hiányzik nektek, miből olvasnátok többet és miből kevesbbet? Mióta olvastok és miért jöttök vissza? Vissza tudtok emlékezni, hogy melyik volt a kedvenc bejegyzésetek?
Feri délelőtt kezdte körbetelefonálgatni a haverjait, hogy jöjjenek már át egy kis sütögetésre. Kissé kásás hangja arra utalt, hogy elfogyasztott már pár felest. Mivel a haverok kissé aggódtak Feri lelki állapotáért, csapot-papot, feleséget, barátnőt hátrahagyva mentek Feri hívására. Különösen Joci aggódott, a többieknél is jobban, erős lelkifurdalással küzdve, amiért ő mutatta be Ferinek a Barbit, a csinos pultoslányt, aki olyan csúnyán elbánt szegény barátjával.
- Csá, Joci! Még pont időben jöttél! Nézd micsoda grillsütőt szereztem! Képzeld még apróra vágott fát is árultak hozzá! Nem semmi, én mondom. Szóval jól megraktam ezekkel a farudakkal, így kell aládurrantani. Csak az a probléma, hogy egy ideje már nem vettem Nemzeti Sportot, így nem volt újságpapírom. Csak annak a luvnyának a magazinjai. Itt hagyott nekem egy raklappal! Most nézd meg! Cosmopolitan meg Glamour! Megáll az eszem. Glamúúúúr! Ez kellett neki, de ezek a rohadék műpapírok nem akartak meggyulladni rendesen. Szerencsére felkészültem ám, és vettem ezt a szuper kis folyadékot! Ezt nézd! Csak rálöttyintek és már fel is lángol a tűz! Nem semmi, én mondom.
- Te, Feri, a szomszédok nem fognak reklamálni, hogy te itt az erkélyen tüzet raksz?
- Ne rinyájjá mán! Különben is csöngettek. Á, hellósztok! Gyertek csak be. Olyan királyság tüzet raktam, hogy csak néztek majd. Naszóval, amikor a fa már elég jól ég, akkor kell rászórni a szenet. Nekem ezt még apám tanította.
- És mit fogsz nekünk sütni, Feri? Már éhesek vagyunk!
- Olyat kaptok, amit még sose! Szívet sütök nektek, bizony! Annak a bestiának a szívét tálalom fel nektek, bizony!
- Ö, biztos jó lesz, de addig is valami piát adhatnál haver, hogy legalább ne szomjazzunk.
- Ja, persze. Ott a pulton apám pálinkája. A fantás üvegben van a szilva, a kólásban meg a körtepálesz. Vagy fordítva? Már nem emlékszem pontosan, de jó erős a cucc, az öreg nagyon tud.
- Hé, figyelj, nagyon lángol ez a grill!
- Nagyon jó az így, ne izgujjá mán! Figyeljétek, hogy csinálja egy profi! Így, most kell ráönteni a szenet. Jó nagy tüzet csinálok, abból lesz a forró, vörös parázs. Te, b…szki, ez elaludt. Túl sok a szén! Na, mindegy, öntök rá abból a jó kis égésgyorsítóból. Na így, gyerekek! Most már jöhet a menet! Már csak a sütnivaló kellene! Na megyek, és hozom annak a dögnek a szívét!
- És valami konkrétabb kaját nem szereztél nekünk? Mondjuk egy kis sütnivaló kolbászt, jó csípőset?
- Kolbász kell neked!? Levágjam a sajátomat? Az a k…rva úgyis kiherélt, amikor itt hagyott, nekem már olyan mindegy.
- Ácsi, Feri, ne hadonásszá mán itt az orrom előtt azzal a disznóbökővel!
- Akkó te meg ne szójjá be!
- Te, figyelj már, nem túl nagy az a tűz? El kéne oltani, mielőtt meggyullad a ház!
- Hogy ti milyen beszariak vagytok! Hohó, tényleg kicsit nagyobb lett a tűz, mint gondoltam. Na várjatok csak, azt mondta az apám, hogy csak rá kell borítani egy pokrócot és elalszik. Itt ez a paplan, jó lesz ez is. A francba! Menjetek hátrébb, gyerekek!
Újsághír: „Tűzoltók szabadítottak ki B. Ferenc lakásából egy megkötözött nőt, miután lakossági bejelentésre egy tűzesethez vonultak ki. Mint kiderült, a kerti grillezés füstje miatt hívták ki a szomszédos lakások lakói a tűzoltókat, ám meglepetésükre nem a tűzzel, hanem egy késsel hadonászó, erősen ittas állapotban lévő férfivel kellett megküzdeniük. A később kiérkező rendőrök a férfit letartóztatták, míg a kádból kimentett nőt sokkos állapotban szállították kórházba. B. Ferenc ellen gyilkossági kísérlet miatt indul eljárás.”
Tetszett? Szeretnél még több Kern Ági-féle novellát olvasni? Íratkozz fel az Instant Irodalom Hírlevélre, és minden héten ott vár a postafiókodban egy friss, ropogós olvasnivaló-adag.
Az ehavi VKF háziasszonya, Kata, azt kérte tőlünk, hogy rajunk tüzet a szabadban. A családunkban az ilyesminek évtizedes hagyománya van, egyszer már meséltem valami hasonlóról. Az egyetlen bibi, hogy szinte mindig ugyanaz kerül a faszénparázs fölé: csevap (amiről már írtam itt és itt is), kolbászkák, kakastaréj alakúra vagdosott szalonna, szalonnába tekert csirkemáj (aminek elkészítése gyakorlatilag nem recept), meg pisztráng vagy más egészben süthető hal (erről is volt már szó). Őszintén szólva nem nagyon bánom én, hogy mindig ugyanazt esszük a szintén kötelező szereplő, görög saláta mellé. A hagyományok jó dolgok!
Persze volt már olyan is, hogy saját szakállamra sütögettem, próbálkoztam már csirkemellel is, ami elég jól kiszáradt, sertésszűzzel, ami finom szaftos maradt, illetve kicsontozott csirkecombbal, mi hasonlóan jó lett. A pácolást nem szoktam túlzásba vinni: olaj, fűszerek, esetleg méz.
A különböző színes zöldségek: cukkíni, padlizsán, paprika, hagyma fantasztikusan mutatnak nyársra húzva! És akár mindenféle fűszerezés nélkül is csodás ízeket kapunk végeredményül.
Még egy aprócska ötlet, aminek kivitelezéséhez szintén nem szükséges különösebb recept, sem szaktudás: egy egész camembert fóliába csomagolni és pár percre a rostra pakolni. A belseje fantasztikusra olvad, lehet bele mindenféle zöldségeket, kenyeret mártogatni.
Déltengeri rák-nyárs
Én tipródtam egy ideig és csak kitaláltam valami olyasmit, amit eddig nem ettünk: ananászt és rákot húztam nyársra. Megkenegettem olajban elkevert, szétnyomkodott fokhagymával, sóval borssal. Mindkét oldalán 2-2 percig sütöttem.
Ezersziget öntet
Készítettem hozzá mártogatóst is, ez lett az egész kompozíció legjobban sikerült darabja. Összekevertem 2 kanál majonézt, 2 kanál tejfölt, 1 kanál ketchupot, fél kaliforniai paprikát apróra darabolva és egy pici chiliolajat.
A drágám időről-időre elmeséli, hogy mit ebédel a munkahelyén. Éppen arról panaszkodott, hogy a rákmártásos hal milyen rosszul sikerült, amikor eszembe jutott, hogy ezt én is el tudnám készíteni, méghozzá nem is akárhogyan.
Nekem nagyobb bejött ez az összeállítás, csupa halvány ízű hozzávaló, nagyon kellemes nyári asztalra kívánkozó étel.
4 főre értelemszerűen szükség van legalább 4, de inkább 6 halfilére. A fehér húsú tengeri halak általában alkalmasak erre a feladatra. Ezeket sóval, borssal meghintem, lisztbe forgatom és kevés olajon mindkét oldalon megsütöm. Nagyon gyorsan megsülnek és szét is esnek, ezért érdemes ügyelni rájuk.
A mártáshoz egy pici hagymát felkockáztam, 1 gerezdfokhagymát lereszeltem. 1 cukkínit felcsíkoztam. Serpenyőbe 1 kanál olajat öntöttem, ezen üvegesre árpoltam a hagymát, hozzáadtam a fokhagymát és a cukkínit, ezt is puhára pároltam. Ha szükséges, érdemes pár csöpp vizet önteni alá, hogy könnyebben puhuljon és ne égjen le. Csak ekkor adtam hozzá a fagyasztott, de kiolvasztott 15 deka rákot, mivel ezek rózsaszínek, tehát főttek voltak. Ez után ráöntöttem 2 kanál konyakot és megvártam, amíg az alkohol elpárolgott. A végén beleöntöttem 2 dl tejszínt és belekevertem 1 kanálnyi összevágott petrezselyem zöldjét. A mártást a halszeletekkel együtt tálaltam.
Igazándiból a maradék fagyasztott meggy felhasználására találtam ki ezt a sütit, ami végül nagyon jól sikerült. Saját jogomon kicsit féltem Fekete-erdő tortának elkeresztelni, de akik kóstolták azt állították, hogy az ízei teljesen olyanok.
Úgy kezdtem, hogy a csokit durvára daraboltam, összekevertem a lisztet, kakaót, sütőport és a csokidarabokat. Egy másik tálban a joghurtot, tojást, cukrot és olajat. A két keveréket vegyítettem, sütőpapírral kibélelt formába öntöttem, rászórtam és belenyomkodtam 20 deka lecsöpögtetett, magozott meggyet. (A meggy levét megittam.)
30 perc alatt megsült a 180 fokos sütőben.
Amikor lehűlt, felvertem 2 dl tejszínhabot 1 kis zacskó habfixálóval és 2 kanál porcukorral. Ezt a sütemény tetejére halmoztam és megszórtam díszítő tortadarával.
Mivel vendégségbe vittem a sütit, a tejszínhab csak a helyszínen került rá, így nem maszatolódott össze semmi és egész jól bírta a szállítást is.
Szilvitől egy olyan e-mailt kaptam, amire egyszerűen nem tudtam nemet mondani. "Leendő férjem, Ambrus nagy rajongód. Rendszeres olvasóid vagyunk, ő hívta fel az én figyelmemet is a blogodra. Eddig Ambrus főleg sütött, de a receptjeid az utóbbi időben a főzéshez is meghozták a kedvét. Nagyon hálás vagyok érte!" Az ő ötödik évfordulójukra kezdtem tehát ötletelni. Végül az időjárásra tekintettel egy fagyitortánál kötöttem ki, ami igazából egy sima fagylaltként is elképzelhető, csak én ilyen szépséges formákban fagyasztottam ki. A fűszerezésnél szabadjára engedtem a kreativitásomat, végül ez lett az eredmény:
Diós, rozmaringos, mézes fagyitorta
Kezdésnek készítettem egy egyszerű vaníliás fagylalt alapot. Ehhez felhasználtam 3 dl tejet, amiből 1 decit külön vettem, a többit pedig felforrósítottam. Az 1 dl tejet összekevertem 5 tojás sárgájával, 1 csapott kanál étkezési keményítővel, 1 kanál cukorral, 1 csomag vaníliás cukorral. Egy tálat vízgőz fölé helyeztem, beleöntöttem a forró tejet és folyamatosan keverve belecsorgattam a tojásos keveréket. Odakészítettem egy jéghideg vízzel teli tálat is, és amikor a tojásos tej kezdett besűrűsödni, áttettem a tálat ebbe a hideg vízbe, nehogy összecsomósodjon. Többször átkevertem, amíg langyosra hűlt. Ekkor adtam hozzá 1 dl tejszínt.
A keveréket teljesen lehűtöttem, belekevertem 3 kanál whisky-t és 3 kanál mézet. Kétfelé osztottam, az első részt a formába öntöttem és 5-6 óra alatt kifagyasztottam. A második részbe 80 g darált diót, csipetnyi őrölt rozmaringot is kevertem, ez lett a második réteg, amit szintén kifagyasztottam. Gyakorlatilag bármilyen folpack-kal kibélelt tálban meg lehet fagyasztani, de a szilikonos formák hihetetlenül feldobják ezeket a fagyikat is.
Aztán már csak annyi dolgom volt, hogy kiborítva tálaljam. Ha valaki úgy érzi, hogy nem elég édes, locsolhat rá még egy kis mézet. A rozmaringtól meg nem kell félni, alig-alig érezni, csak egy enyhe plusz lökést ad az egésznek. Persze akár ki is lehet hagyni.
Nos, kedves Ambrus és Szilvi! Remélem sokáig boldogok lesztek együtt és tetszik majd ez a finomság nektek!
Az ember nagyon hozzá tud ám szokni ahhoz, hogy autó van a feneke alatt. Nagyon sokáig ellenálltam annak, hogy saját autóm legyen, óriás pocakkal is vígan buszoztam, de aztán megadtam magam és kinyílt a világocskám. Mondjuk, ha elmondom, hogy kb. 5-6 hetente kell tankolnom, akkor látszik, hogy olyan sokat azért nem megyek. De nem győzök elég hálás lenni azért, hogy ha zuhog az eső, egyszerűen bepakolhatom a gyerekeket és nem ázunk bőrig, nem kell a villamosra felcihelődnöm a babakocsival és a piacról hazacipelendő 20 kilónyi zöldséget is bedobhatom hátra.
Valamelyik délután átvágtam az egész városon délről északra és vissza. A rakpart lezárva, forróság és dugó. Ültem a jól behűtött autómban és hirtelen megszállt valami mosolygós érzés. Az jutott eszembe, milyen érzés volt, amikor az első egy-két évben próbáltam magamnak felfedezni Budapestet. Ha Apu néha meglátogatott, akkor persze az ő autójával mentünk ide-oda. Ilyenkor mindig kihúztam magam, és magasra emelt fejjel tekingettem kifelé az ablakon, olyan menőnek éreztem magam pusztán attól, hogy végre nem a metróban billeg a fejem.
Mert akárhogy is nézem, autózgatni luxus, csak éppen nagyon gyorsan elfelejti mindenki. Nézem magam körül a két méter magasan kezdődő terepjárókat, az óriási autócsodákat és tudom, hogy ők is csak az első hetekben érzik, mennyire menő a csillogó világuk. Aztán már nem simogatják meg a kormányt, amikor beülnek.
És közben csuda jól érzem magam saját kis fehér, lekerekített dobozomban. Amint megláttam, tudtam hogy csakis ez lehet az én autóm. Már csak a rendszámára tekintettel is.
A múlt héten voltam egy kis sajtótájékoztatón, ahol három spanyol régió és az ő ételeik mutatkoztak be. Kóstoltunk is sonkát, kolbászt, sárgadinnyét. Aztán jól be is várásoltam: rozmaring- meg avokádómézet, narancslekvárt meg olívaolajat, jamon serranot és vörösborban érlelt sajtot. Egytől egyig isteniek, mindenféle erőfeszítések nélkül lehet belőlük fenséges tapas-vacsorát kreálni. Persze azért főzni is lehet ezekből a hozzávalókból, itt van pár receptötlet is.
Ha arra jártok, mindenképpen nézzétek meg mit kínál Andalúzia, Murcia meg az Asturias régió konyhája. Ez utóbbi régió bemutatkozása egészen lenyűgözött, az Atlanti-óceán partján, magas hegyekkel, eldugott, középkorból ittragadt városokkal nagyott lépett előre a vágyott utazási célpontjaim listáján.
Nem lepett meg, hogy mennyire jó így megsütve a répa, de az igen, hogy a lazán mellédobott szál petrezselyemgyökér mennyire fantasztikus lett! Mondjuk a családból nagyjából én vagyok az egyetlen, aki ilyen mértékben képes extázisba esni egy csupa zöldségből álló ételért.
Köretnek vagy nagyon-nagyon könnyű vacsorának készítve, 2 embernek elegendő adaghoz 4-6 szál répát és 2-3 szál petrezselyemgyökeret érdemes megpucolni. Hosszában félbe vagy négybe vágtam, tepsibe fektettem. Egy tálkában összekevertem 2 kanál olívaolajat, 1 kiskanál curryt, sót, borsot, római köményt. Rálocsoltam az olívaolajat, rászórtam 2 evőkanálnyi durvára vágott diót. Betoltam a sütőbe, kb. 20 perc alatt a grillező funkció alatt jól átsült, de még picit ropogós, harapható maradt. A dió meg jól megpirult.
Pár percig hagytam, hogy kicsit langyosodjon, majd rászórtam 1 evőkanálnyi durvára vágott/tépkedett mentát és petrezselymet.
Szóval itt ez az öt év, amivel kellene kezdeni valamit. Írhatnék most valami szerelmi vallomást, de azt inkább nem itt tenném meg. Öt éve csodás napunk volt, nekem pont olyan volt, mint ahogy azt egy 13 éves kislány elképzel magának: a ruhám, a rózsák, a lovaskocsi. Mindezt Anyunak köszönhettem, aki minden egyes kívánságomra talált megoldást. Mindamellett azt hiszem, hogy a vendégeink is jól érezték magukat, nagy buli volt, sok-sok táncolással.
Szóval volt egy már-már tökéletes esküvőnk. De ahogy elnézem mások házasságát, ezen nem múlik semmi. Nekünk, nem csak kettőnknek, hanem a családjainknak is fontos volt ez. Hogy kimondjuk, amit ilyenkor kimondanak. Hogy meghallgassuk Szent Pál apostol szavait a szeretetről, meg az Ave Mariát. Hogy együtt bulizzunk azokkal, akik eljöttek miattunk.
Azt hiszem azóta is működik a dolog. Persze, van olyan, hogy egyszer csak megbolondul bárki. De ő mostanra pont azzá az emberré vált, akit sejtettem is benne: okos, erős és sikeres. Hogy én kivé váltam, azon még gondolkodnom kell, de azt tudom, hogy rá számíthatok és támaszkodhatok.
Szóval mindenkinek azt mondanám, hogy igenis szervezze meg a saját álom-esküvőjét, mert lehet, hogy nem múlik rajta semmi, de nagyon jó nézegetni az 5 évvel ezelőtti képeket.
Végre! Végre! Sikerült olyan ételt előállítanom rebarbarából, amit megettünk, sőt még ízlett is.
5 szál rebarbara külső rétegét lehúztam, 2-3 centisre karikáztam. 2 almát meghámoztam és felkockáztam. A rebarbarát 5 percig pároltam 2 evőkanál cukorral és 0,5 dl vízzel együtt. Összekevertem a nyers almával. A gyümölcsöket egy sütőtál aljába kanalaztam.
Omlós tésztát kevertem az alábbi hozzávalókból: 170 g liszt, 100 g vaj, 50 g porcukor, 1 tojás, csipet só. Ezt a tésztát rámorzsoltam a gyümölcsre, 180 fokos sütőben kb. 20 perc alatt szépen meg is sült.
Legközelebb vigyázok majd arra, hogy ne pakoljam ennyire tele a sütőtálat, mert a szélén kibugyogott a cukros-gyümölcsös lé és bizony odaégett a sütő aljára.
Mi tagadás, egy sima hétköznapon ilyen luxuskajákkal előállni valahogy túlságosan hedonistának tűnik. Viszont annyira finom volt, hogy mesélnem kell róla, mielőtt elfelejtem. Nagyon ritkán veszek sertésszűzet, pedig a legfinomabb disznó-rész. A sertés bélszínje, ennek megfelelően tiszteletet érdemel.
Sertésszűz szalonnába tekerve
Nem is komplikáltam túl a dolgot: a húst 3-4 centis karikákra vágtam, sóztam, borsoztam, mindegyiket szalonnacsíkba tekertem és fogvájóval megtűztem. A végén mindegyik darabnak volt egy-egy elvékonyodó rész, abból levest főztem. 4 felnőttnek bőven elég volt 2 darab szűzpecsenye (kb. 60 deka).
Az előkészített húst 1-1 kanál vaj és olaj felforrósított keverékén sütöttem meg. Minden oldala csak 2-3 percet kapott, kívülről kicsit megpirult, de belül tulajdonképpen még rózsaszín és csodásan puha maradt.
Lecsós mártás
Mellé egy egyszerű lecsós mártást készítettem: 1 fej vöröshagymát és 2 tv paprikát, csöppnyi olajon megpirítottam, rászórtam 1 kiskanál őrölt pirospaprikát. Aláöntöttem 1 dl paradicsomlevet és puhára pároltam.
Főztem még hozzá rizst is, ami jól kiegészíti a többi étel erőteljes ízét. Sőt, volt még uborkasaláta is, mert lassan itt a nyár és ilyenkor naponta fogy nálunk 1-2 uborka.
Ez tulajdonképpen csalás, hiszen annyira végtelenül egyszerűen készítettem el ezt a fagyit, hogy nem is nevezhető főzésnek. Fogtam 1 dl gyömbérszörpöt, 2 dl kókusztejet meg 0,5 dl kókuszos rumot. Összekevertem és betettem a hűtőbe. Amikor fagyni kezdett, kétszer átkevertem, kicsit összetörve így a jégkristályokat.
Az íze nagyon jó lett, csak ezért merem elmesélni. Érződik rajta külön a kókusz és külön a gyömbér is, de elég visszafogott mind a kettő ahhoz, hogy kellemes nyári hűsítő legyen belőle.
Ha nem fagy meg teljesen, akkor akár turmixként, szívószállal is működik.
Szeretitek a gyömbért? Én nagyon, de van aki meg utálja. Így szörpösítve kicsit veszít a csípősségéből, de azért az íz még megmarad.
Úgy csinálom, hogy lereszelek egy jó nagy darab, mondjuk tenyérnyi gyömbért, felöntöm 2 dl vízzel és 10 percig forralom. Félrehúzom és hagyom lehűlni. Leszűröm, és a levéhez hozzáadok 100 g cukrot, azzal befőzöm, sziruposra. Ez után már csak le kell hűteni, és mehet mindenféle italokba, koktélokba.
Nyáron nem élhetek limonádé nélkül, citrom, pici cukor és menta, na meg sok jég az alapváltozat, de ha egy kis gyömbérszörppel öntöm föl még izgalmasabb lesz.
Ismét egy ikonikus saláta, ami minden vendéglőben, minden olasz szakácskönyvben, magazin cikkben megjelenik. Pont azért tudott ilyen híressé válni, mert egyszerűen jó. Olyan kombináció, ami magától értetődő és nem nagyon lehet rajta javítani.
A három élénk szín gyönyörködteti a szemet: piros-fehér-zöld.
A paradicsom édessége kulcsfontosságú: csak az érett, lédús paradicsomtól várhatjuk el ezt az ízt. Azt szeretem, amikor már-már kásás a húsa, szerencsére most már süt a nap és hamarosan jönnek a mennyei élénkpiros gömbök. Aki jót akar magának, keressen formátlan, csúnyácska paradicsomokat a piacon vagy a saját kertjében.
A mozzarella, főleg a buffala krémes, sós, tulajdonképpen önmagában is megállja a helyét. Mostanában én házi mozzarellát veszek a Kelenföld Városközpontnál lévő piacon. Igaz, hogy tehéntejből készül, de az állaga nagyon kellemes, belül már-már krémes.
Meg aztán ott a bazsalikom zöldje is. Friss és semmihez se hasonlítható, szinte minden salátaöntetnek jót tesz a jelenléte.
Kell még pár csepp olívaolaj is. A salátákhoz tényleg érdemes valami jobb fajtába beruházni. Amikor volt itthon egy palack különleges görög olajunk, valahogy minden saláta egyből izgalmas lett. Mert tényleg egy plusz ízt adott hozzá, a frissen kaszált fűre emlékeztető, kicsit diós aromák nem pusztán a fölös zsír-kalóriákat jelentették az ételben.
Ezen kívül még pár csipetnyi durvaszemű tengeri sót is lehet rászórni, ez még jobban kiemeli az ízeket.
Caprese csirkemell
Ezt a finom salátát rápakolthatjuk egy kis húsra is. Anyóspajtitól tanultam ezt az ötletet, a lisztben megforgatott csirkemell szeleteket gyorsan kisüti kevés olajban. Aztán rápakolja a sajtot, paradicsomot meg bazsalikomot és betolja a sütőbe. A sajt szépen megpirul, a paradicsom kicsit megsül és együtt isteni finom ízeket alkotnak.
Tudom, nem kellene politizálni, de szerény véleményem szerint nem azok a hősök, akik egy francia kastély előtt hőzöngenek, hanem akiktől magyarul lehet vásárolni a szabadkai piacon, az a 2500 fellépő, aki részt vesz a 47. alkalommal megrendezett Gyöngyösbokrétán, aki jelöltette magát a kisebbségi választásokon vagy csak elmegy szavazni, aki részt vesz a magyar nyelvű miséken, azok a gyerekek akik a Kosztolányi Tehetséggondozó Gimnáziumba jelentkeznek, csak pár százezer emberről van szó.
Vannak napok, amiket egyszerűen csak úgy lehet túlélni, ha együltő helyemben magamba tömök párezer kalóriát. Tegnap megint eljutottam erre a pontra, miután négy napot töltöttem összezárva az előbb gyenge és beteg, majd túlságosan is felvidult és túlbuzgóan unatkozó gyerekekkel.
Szóval lett ez a banános palacsinta.
Palacsintát ritkán csinálok, pedig igazából nem túl bonyolult: 2 tojás, 2 dl tej, 200 g liszt, csipet só, 2 evőkanál olaj és valamennyi szénsavas víz (szóda). Hagyom állni vagy fél órát, aztán sütöm. Ebből az adagból 6-7 darab jön ki nekem.
Na, de a töltelék! 2 palacsintához elég adag, a gyerekek úgyis csak üresen szeretik. Két banánt felkarikáztam, rálocsoltam fél zöldcitrom levét. A serpenyőben 1 kanál vajat olvasztottam, beletettem a banánt, rászórtam 1 kanál porcukrot meg csipetnyi őrölt fahéjat, és vártam pár percet. A cukor jól megkaramellizálódott, a banán megsült. Mivel nagyon puha lesz, nem érdemes a megforgatásával kísérletezni. Nagyon forró, amikor kész van, de néhány perc múlva már ki is hűl és lehet falni.
Kíváncsiságból kiszámoltam, vajon hány kalória lehet egy ilyenben. Egy palacsinta elvileg üresen "csak" 250 kal körül van. Ha jól számolom, akkor két adag banános töltelék "csak" 450 kal körül van, 1 adag pedig 200 meg valamennyi. Ez így nem is annyira szörnyű, rosszabbra számítottam. Ja, és tulajdonképpen gyümölcsöt is ettem.
Ezt a receptet az Éva magazinban láttam meg, azonnal vadászni kezdtem a friss, zsenge borsóra. A kettes számú gyermek igen élénk érdeklődést mutatott a nyers borsó iránt, érdekes módon megfőzve már nem izgatta annyira.
Szuper ez a kombináció, azt hiszem elég gyakran neki fogok látni a borsófejtésnek az idén.
Két embernek elég kb. fél kiló hüvelyes borsó, amit megpucolva kb. 30 dkg lesz. Sütöttem hozzá natúr csirkemellet is, szóval ez a mennyiség elég nekem két evésre meg a kicsinek is.
A borsót egészen kevés vízben, kiskanálnyi vajjal együtt pároltam puhára. Csodás, hogy pár perc kell csak neki és már kész is. Leszűrtem és egy tálba borítottam. Összetépkedtem pár mentalevelet, felkockáztam 10 dekányi fetát. Só, bors, citromlé is került rá. És már fogyasztható is, így langyos-melegen a legjobb.
Annyira szeretem az ilyen ételeket! Szépséges színek, izgalmas összhang, csupa gyönyörűség.
Paprika is meg meg is van töltve, ráadásul a jó öreg TV paprika, azaz tölteni való. Csak éppen semmi köze ahhoz, amit a törökökről tanultunk, rizzsel és darált hússal. Ezt Dél-Amerikából lestem el, bár az eredetit nem igazán sikerült lekövetnem. Ott Rellenosnak hívják, a paprikát csípős babbal, mazsolával, paradicsomos salsával töltik meg és sok sajttal sütik. Ezt az ötletet követve jutottam el ehhez az ebédhez.
Dél-amerikai töltött paprika
2 embernek 4 paprikát, 1 doboz babkonzervet, 2 paradicsomot, csipetnyi chilit, apróra vágott petrezselyem zöldjét és vagy 10 dekányi reszelt Trappista sajtot használtam fel.
A paprikát megmostam és egy cikket hosszában kivágtam belőle. A paradicsomot feldaraboltam, összekevertem a leöblített babbal, fűszerekkel. Aki szereti, az tehet bele egy kis hagymát is, szintén nagyon apróra vágva. A babot beletöltöttem a paprikába. A sajtot lereszeltem és a nyílásba dugdostam. A paprikákat tepsibe fektettem, fél órán keresztül sütöttem a 180-200 fokos sütőben.
Érdemes mellé egy kis krumplit vagy rizst is készíteni, mert önmagában elég diétás fogás. Másrészt viszont kellemesen húsmentes, nekem nem is hiányzott belőle a darált hús, bár akár azt is lehetett volna tenni bele.
Csak mert olyan szép egymás után az a sok S. Egyébként ez se egy nagy történet, viszont végre sikerült a fehér spárgából is valami finomat előállítanom. Ahogy látom a boltokban még mindig hozzáférhetőek a sípok, úgyhogy nem késtem le semmiről.
Egy csomagnyi fehér spárgát eltördeltem, a fás, alsó részét félre lehet tenni leveshez vagy akár a tészta főzővizét ízesíteni vele. Eleve vékonyabb spárgákat választottam, az általában nem annyira fás. Miután jó alaposan megmostan, a felső, zsengébb kétharmadot hosszában félbe vágtam.
15 deka füstölt sonkát apróra kockáztam, pici vajjal együtt megpirítottam. Kiszedtem, de a zsírt, amit kiengedett magából a serpenyőben hagytam. A félbevágott spárgát erre dobtam rá, jó alaposan átforgattam. Ez után 10 percre lefedtem, lejebb vettem a lángot és hagytam, hogy saját gőzében megpárolódjon. Amikor puha lett, levettem a fedőt és nagy lángon átpirítottam, hogy elpárologjon a felesleges víz.
A tányéron rászórtam a sonkakockákat meg egy halom felaprított petrezselyem zöldjét. Azon gondolkodom, hogy kell-e hozzá még valami, de nem nagyon jut eszembe. Ez így kerek egész. Sózni se nagyon kellett, mert a sonka eleve adott hozzá egy kellemes sósságot.
A második nap csak sétáltunk a Central Parkban. Tulajdonképpen így tudnám összefoglalni. Persze ez a nap is sokkal több volt ennél. A Central Park vasárnap tele volt: babakocsis babák, piknikező népek, futók, baseballozók és egy AIDS tüntetés, amin több ezer ember vonult végig a parkon. Még mókusokat is láttunk!
Nagyon csinos egy park ez, direkt úgy lett kialakítva, hogy az ember jól érezze magát benne. Tavacskák, kacskaringós utak és sok zöld, de ha felnézel bárhol, azért látod a felhőkarcolókat is. Csak, hogy tudd, hol vagy.
Eredetileg a Guggenheim Múzeumba készültünk, annak állítólag befogadható a mérete akár 1 nap alatt is, de elmentünk útközben a Metropolitan előtt és valahogy bementünk. Na jó, azért mentünk be, mert az egyik kiállítás címe ez volt: Fashioning a National Identity. Csinosan összerakott időszaki divatkiállítás volt az 1800-as évek végétől az ötvenes évekig. Mondjuk én tanultam fél év divattörténetet, így sok új infót nem kaptam, de jó volt élőben, testközelben látni a gyönyörű régi öltözékeket és pár pillanatra álmodozni...
A Metropolitan iszonyatosan nagy múzeum, simán elmenne egy francia kastélynak. Minden kiállítórész vérprofin van összerakva, minden sarkon egy-egy tematikus bolttal, tudjátok képeslapok, könyvek, tollak. Van itt minden, több ezer éves egyiptomi templom, görög szobrok, középkori falikárpitok és persze Picasso is. Végignézni képtelenség, így csak pár, számunkra érdekesebb résznél álltunk meg pár pillanatra. Így is több órás volt a túra.
A múzeum lépcsőin jól el lehet ücsörögni, aljában egy egész kórus énekelt éppen és szórakoztatott minden megfáradt turistát. Egyébként lehet, hogy csak a vasárnapon múlott, de rengeteg kifejezetten kiöltözött, puccba vágott idősebb hölgy volt éppen a látogatók között, akik szemmel láthatólag a helyi erőket képviselték.
Ezt a helyet az utikönyvből néztem ki és úgy éreztem mindenképpen megér egy sétát. Ez egy deli, magyarul csemegeüzlet. De nagyon durva. A sajtrészleg akkora mint a mi nappalink, sült és nyers húsok, zöldségek, kenyerek, kész saláták. Amit csak el lehet képzelni. Egy könnyű ebédhez vásároltam be, csak úgy kapkodva, ami éppen megtetszett, azt be a kosárba. Ha kicsit több energiám és időm van, akár órákig is nézelődtem volna. És akkor még az emeleti konyhafelszerelési részlegre fel se mentem.
Vietnámi rákos tésztabatyu, kuszkusz saláta csicseriborsóval, ropogós baguette, friss kecskesajt, tojássaláta. Egyik jobb volt, mint a másik.
Rövid pihenő után elindultunk felkutatni azt az éttermet, ahol egy előzetesen betervezett programpontunkat, a steak-evést kipipálhattuk. Bevallom az ingyen osztogatott reklám kiadványokból tájékozódtunk és így találtunk rá erre a helyre. A dolog eleve jól indult, ugyanis a bejárat mellett egy üvegdobozban ott érlelik a gigantikus húsdarabokat. Ami Magyarországon tilos, az itt menő: 21 napig állandó 36 fokos hőmérsékleten, ventilátorokkal imitált szélben ücsörögnek a húsok.
Amit aztán tűzön-roston sütnek meg. Én a bélszínt választottam: cseppet sem véres, ámde puha és omlós lett. A sirloin, ami a drágám tányérján kötött ki, elég brutális volt: véres is meg hatalmas is. A kis cramed spinach nem tudta ellensúlyozni a hústömeget. Talán nem véletlen, hogy ez a vacsora után elég zaklatott éjszaka következett.
A hely önmagában sem semmi, még a húsok nélkül is: 80 éve ott van, a falakon régi hírességek fotói bámulnak az emberre. A jelenkori vendégeket pedig tetovált motorosok, öltönyös úriemberek meg a tornacipős turisták egyvelege adja.
Pénteken már határozottan azt éreztem, hogy itt a nyár. Mindenki arról beszélt a játszótéren, hogy mikor zár be az ovi, ki meddig jár még. Hát, nincs sok hátra, két hét. Addig is, amíg az időjárás összeszedi magát, legalább a tányéromon varázsolok egy kis déltengeri napsütést.
Apróra kockázok paradicsomot, paprikát, újhagymát meg uborkát. Fogok egy dobozzal az osanos, amúgy talán lengyel származású, fokhagymás olajban úszó rákokból és rádobom. Kis só, bors meg sok-sok petrezselyemzöld. Készen van.
Csak szólok, hogy hétfőn az Instant Irodalom Hírlevélben egy olyan történet érkezik az olvasók postaládájába, amit még nagyon kevesen olvastak, egy szabadkai folyóiratban. Aki szeretné megkapni, még időben feliratkozhat - persze, ha eddig nem tette meg. Feliratkozási lehetőség: itt.
Ha pedig személyes találkozóra vágysz velem, esetleg egy dedikálásra ácsingózol, akkor vasárnap 10 és 18 óra között megtalálsz engem és könyveimet a Gozsdu udvarban, a Gouba kézműves vásáron. (Király utca 13. és Dob u. 16. között)
Aztán amikor egész délelőtt zuhogott az eső és a nullánál is kevesebb kedvem volt levánszorogni a boltba és tényleg semmi, de semmi nem volt a hűtőben, csak egy kis maradék töltelék a batyuból, nos akkor jutott eszembe, hogy már ezer éve szerettem volna kenyér vagy kifil felfújtat csinálni.
Először is kivajaztam egy tűzálló tálat. Összekevertem 2 tojást, 2 dl tejet, 1 dl tejszínt, 1 csomag vaníliás cukrot. Ebbe beletunkoltam a felkarikázott kiflit. Az egészet a tálba borítottam, közé pedig lekvár és túró gömböcöket dugdostam.
Az egészet kb. fél órát sütöttem. A tojásos-tejszínes cucctól kellemesen rezgős és puha lett a száraz kifli, a lekvártól meg jó édes. Azt hiszem egészen jól sikerült.
Mit csinál egy időeltolódással igen nehezen megküzdő, ámde kerti buliba hivatalos nőszemély, akinek parancsba adták a sütihozást? Nem, a cukrászda nálam nem opció. A helyes megfejtés: elővesz egy csomag leveles tésztát a fagyasztóból. Nem saját gyúrásút, hanem jóféle gyárit. Aztán csinál belőle túrós batyut, picikéket, hogy mindenkinek jusson pár darab.
Szóval fogtam egy csomag leveles tésztát és 4-5 centi széles négyzetekre vágtam. 25 deka túrót, 1 csomag vaníliás cukrot kikevertem 2 evőkanál tejszínnel. Ezen kívül még felhasználtam 15 deka sárgabaracklekvárt is a töltelékhez. A tésztanégyzetek közepére pöttyintettem kiskanálnyi lekvárt és túrót. A sarkokat középre hajtottam és összefogtam. 1 tojást jól elkevertem, ezzel megkenegettem a batyukat, a tetejére pedig jégcukrot szórtam.
Kb. 20-25 perc alatt szép pirosra sültek. A töltelék ugyan kicsit kifolyt itt-ott, de az, hogy a lekvár odasült egy kicsit az aljára még finomabbá tette ezt a végtelenül egyszerű kis sütit. Amikor megérkeztem a kis kosarammal, valahogy mindenki belenézett, aztán csak azt láttam, hogy már üres is. Az senkit se érdekelt, hogy még el se kezdtük a roston sütögetést, így lett a sütiből előétel.
Amikor New York-ról mesélek, akkor igazából Manhattanról mesélek. A reptér kivételével ugyanis nem mentünk ki a szigetről, azt viszont annál alaposabban megnéztük magunknak. Rengeteget gyalogoltunk, első két napon még nagyon vitt a lendület.
Times Square
Legelőször itt merítkeztünk meg abban, amit magunk között rögtön el is neveztünk New York feelingnek. Valahogy ez a hely, a reklámjaival meg a tömegjével együtt a város esszenciájának. A téren rengeteg ajándéküzlet van összezsúfolva, csupa szabadságszobros meg I szivecske NY feliratú cuccal, minden létező tárgyra rányomják, hogy aztán jó drágán el lehessen adni. A minőségük meg semmivel sem rosszabb a Váci utcaiaknál.
Circle Line Cruising
Nem, nem mentünk ki a Szabadság-szoborhoz, sem a Staten Island-ra. Helyette felültünk egy hajóra, ami 3 órán keresztül hajókázott velünk a Hudson-folyón. A kapitánynak látszó, ám inkább idegenvezető funkciót betöltő bácsika mesélt, szinte végig. Bár alig lehetett érteni, amit mond, olyan elnyújtott és elharapott kiejtése volt, mégis rengeteg érdekeset mondott. Szinte minden, a partról látható nagyobb épületről tudott valami történetet, érdekességet. Olyan helyeket is megmutatott, hogy pl. hol landolt a folyón tavaly januárban az az utasszállító repülőgép. Látszott, hogy a bácsi együtt él a várossal és a vízzel, és egyáltalán nem bánja, hogy naponta többször el kell darálnia ugyanazt a szöveget. Többféle hajókázás közül lehet választani, van amelyik az egész szigetet körbejárja, mi csak a félkört választottuk, egészen az ENSZ-ig felcsorogtunk a túloldalon, aztán vissza.
Intrepid Sea-Air-Space Museum
Ezt a helyet a drágám nézte ki magának, még indulás előtt. Gondoltam, ha már ennyire érdekli, akkor én is megnézem magamnak. Az Intrepid egy repülőgép hordozó anyahajó. Még a második világháború idején építették, aztán volt Vietnamban meg Koreában, sőt a hatvanas években ez a hajó szedte fel a Földre, illetve az óceánba visszatérő űrkapszulákat a benne ülőkkel együtt. Aztán amikor leselejtezték, ide állították múzeumnak. Mellé került még egy Concord és egy tengeralattjáró is. Ami azt illeti, van mit nézni, maga a hajó hatalmas, a hangár részen van maga a múzeum: filmrészletek, gépek, berendezések, egész replők összehajtogatott szárnyakkal.
Meg egy Kitchen Aid, amit sosem használtak ugyan a hadseregben, pusztán azt hivatott megmutatni, hogy mennyivel nagyobb berendezések kellenek, ha az ember 3000 tojásból süt rántottát. Én meg ne legyek gasztroblogger, ha ezt nem mutatom meg.
A felső fedélzeten rengeteg, különböző korú harci repülő és helikopter áll egymás mellett, bár én ekkor már kicsit fáradtam és nem tudtam eléggé értékelni a felhozatalt. Aztán még fel lehet menni az irányítótoronyba is, ami elég szürreális és elképzelhetetlen, hogyan tudták működtetni ezt a monstrumot a számítógép előtti korban, telefonnal, rádióval és rajzolt térképekkel. A Concordba is be lehet menni, meglepően szűk és meglepően rengeteg kerozint evett meg, nem is közlekedik már... A tengeralattjáró meg nem klausztrofóbiásoknak való. Még így, hogy a kikötőben ácsorog is félelmetes, mi lehet amikor lemerül a víz alá! Három sor "ágy" egymás alatt-felett, hihetetlen szűk hely mindenhol. Ezt fel nem foghatom, hogy lehetett bírni.
Empire State Building
Ez most a legmagasabb, és egyben turistáknak is megközelíthető kilátópont New York-ban. Amikor beálltunk a sorba, még csak éppen sötétedett, mire kiszálltunk a 86-ik emeleten, már ilyen fényárban úszott a város. Aki az esti kilátásra kíváncsi, az bizony készüljön a másfél órás sorban állásra. (Napközben csak fél óra.)
Nos, lélegzet elállítás az van, egész Manhattan az ember lába alatt, egy csoda. Szerencsére nem vagyok nagyon félős, sőt még élveztem is, hogy van szél, ettől olyan valódi az egész.
Az első nap folyamán különösebben jelentős étkezésünk nem volt, mindig ott kaptunk be ezt-azt, ahol éppen nagyon éhesek voltunk már. A reggeli tonhalas szendvics meg az ebédre evett rákpogácsa (crabcake) is egész jó volt.
- Az önök járatát törölték. Megbetegedett a pilóta. Holnap ugyanerre az időpontra áttetük a jegyüket.
- Na, neeee!
Még az volt a szerencse, hogy komolyan vettük a három órát és elég korán ott voltunk a reptéren. Így még be tudtak miket passzírozni egy átszállásos járatra. Mondjuk nem igazán hagytunk választást a deltásoknak, egyszerűen nem hagytuk elrázni magunkat, ez most nem az a helyzet volt, amikor 1 nap mínusz belefért volna. Amsterdamon keresztül mentük végül, kicsit szaladós volt a csatlakozás, de így 1 órával előbb értünk Amerikába, mint a közvetlen járatunkkal.
Este volt már, a taxis elszállított a hotelünkbe a Hudson-ba, küzdöttünk egy ideig a kártyánk elfogadtatásával, és hálaimát rebegtünk a nonstop banki ügyfélszolgálat és a telefonos limitemelés kitalálóinak nevét emlegetve.
Egyetlen, ám igen amerikainak gondolt tettet voltunk képesek még végrehajtani: ettünk egy hamburgert, de amolyan igazit, leülőset. A szállodához legközelebbi, vállalhatónak gondolt helyre már be is ültünk, a 9-ik sugárúton.
A hamburger elég emberes adag volt, kéttenyérnyi hús, pirított zsemle, ahogy dukál. A darált hús elég jó minőségű volt, érezhetően marhából. Azt hiszem vaslapon sütötték, semmiképpen sem olajban. Nem is nagyon sütötték meg, a közepe még egy picit rózsaszín maradt. Mellé savanyú uborkát meg coleslaw-t adtak. A sült krumplit külön kellett kérni, de abból is egy adag legalább kettőnek felelt meg.
Amikor a drágám megkapta ezt a jutalom utat, hetekig álmodoztunk. Mindenféle egzotikus szigetekről, andalúz várakról meg francia borvidékekről olvasgattunk. Aztán egymásra néztünk és már nem volt kérdés: New York. Egyszerűen meg kellett néznünk magunknak.
Még csak pár napja értünk haza, de már most is olyannak tűnik, mintha csak egy film lett volna, színes, szagos, de mégis valószerűtlen. Erre a városra minden igaz, amit csak a filmekben láttam, amit elképzeltem. Nagy, nyüzsgő, egy picit nyomasztó. A felhőkarcolók egyszerűen hihetetlenek, nekem, síkvidéki lánynak, folyton felfelé kellett bámulnom, nem tudtam betelni velük.
Tömeg van, mindig, mindenütt. Sorban állás - a tökélyig fejlesztve. Már ahol 2 ember várhat, ott számíthatunk kordonokra. Mindenki szó nélkül és türelmesen áll sorba és a sor mindig halad előre. Mindig az volt az érzésem, hogy minden meg van szervezve, és az eladók, múzeumi dolgozók értem tevékenykednek.
Emberek
Mivel nőből vagyok, nem győztem nézni az emberek ruháját. Tényleg tornacipőben meg flip-flop papucsban közlekednek az utcán, a táskában a tűsarkúval. Sok a csini csaj, nagyon komoly ruhákban flangálnak. De legalább ugyanennyi a trehány. Lehet, hogy az amerikaik statisztikailag kövérek, de ennek a városnak a lakói bizony nem azok, sőt. Vasárnap reggel mindenki ment futni, legalábbis nekünk úgy tűnt.
Divatkövetőknek pedig két ruhadarab kötelező jelenleg: Louis Vuitton táska és cicanadrág. Elsőre még nem tellik, a másikban meg nem igazán érzem jól magam...
A harmadik kötelező kellék pedig az okostelefon. Mindenhol ez az érintőképernyős, jó tenyérnyi telefon látható, az öregasszonyoktól a metrón utazó tini kezéig, füléig, mindenhol. Folyton és mindenki telefonál, a színházban is, amint vége az előadásnak, már veszik elő. A repülő landolását alig bírják kivárni.
Evés
Enni mindig és mindenhol. New York egyszerűen tele van evési lehetőségekkel. A Mekit teljesen kisöpörte a Starbucks, mindenki fél literes kávés bödönökkel rohangál: decaf, soy latte. Vüfff! Egyszer sem sikerült tisztességes kávét innunk, szerencsére én elég jól megvagyok a tejeskávéval is.
Nagyon központba került az egészséges, a bio - organic, a locavore meg a funkcionális ételek. A teára rá van írva, hogy hány miligramm antioxidánst tartalmaz. Voltunk egy szupermarketben, ahol csak bio cuccokat lehet venni, de olyan mennyiségben és választékban, hogy majdnem szívrohamot kaptam. Képzeljetek el egy Spárt vagy Match méretű boltot, nagyjából kétszázszoros választékkal telezsúfolva. A zöldséges részlegen vagy 15 féle volt csak a friss gombákból!
Mint már említettem, most nem nagyon van Meki, van helyette viszont rengeteg más koncepciójú gyorskajálda: szendvicsekkel, salátákkal, levesekkel. Nagyon szimpatikus helyek, mindenhol kiírva, hogy "handmade", ami a drágám szerint az jelenti, hogy helyben keverik a vizet meg a port össze. Ettől függetlenül nekem tetszik, hogy kezdik tukmálni a sok gyümölcsöt zöldséget. Szinte mindenhol lehet venni meghámozott, falatnyira kockázott, dobozolt friss gyümölcsöt. Persze azt is láttuk, hogy mégis mindenki sima bagelt eszik, mindenféle gyümölcs nélkül.
Ezen kívül is rengeteget ettünk, de ezekről majd az egyes napoknál mesélek, jó részletesen. Igyekeztünk végigenni a híres helyeket.
Van már programod vasárnapra? Eljöhetnél például megnézni az új belvárosi látványosságot, a pesti Goubát! Kézművesek, antikváriumok és persze Kern Ági könyvei a vásáron, gyerekeknek külön program, a felnőtteknek meg étel, ital, zene.
A belépés ingyenes, a helyszín a VII. kerületben, a Gozsdu udvarban, a Király utca 13. és Dob u. 16. felől egyaránt megközelíthető. Vasárnap és jövő vasárnap 10 és 18 óra között ott leszek, beszélgetek, dedikálok.
Afroditével elég csúnyán kibabráltak a többi istenek. Száműzték ugyanis az Olimposzról, miután annyi szerelmi galibát okozott odafenn, hogy egymásnak ugrasztott nagyjából minden istent és istennőt, titánt meg nimfát. Úgy döntöttek, addig nem térhet vissza, amíg egy férfi igaz szerelmét bizonyítandó fel nem ajánlja neki szívét.
Afrodité dúlt-fúlt egy ideig, haragosan járt-kelt a 2010-es Budapesten. Először is meg kellett szoknia, hogy akármilyen gyönyörű nő is ő, menthetetlenül régimódinak, szűziesnek és furcsának tűnik redőzött himationja. Ahhoz meg túl hideg volt, hogy csak úgy megoldja ruházatát és kivillantsa bájait. Látta, hogy itt a nők bizony ezt teszik: ész nélkül mutogatják mindenüket, de főleg derekukat meg tomporukat szeretik előre hajolván a nagyérdemű elé tárni. A tűsarkú cipők láttán meg egyszerűen rosszul érezte magát, biztos volt benne, hogy ebben ugyan senki ember fia nem tud járni.
De Afrodité mérhetetlenül hiú is volt, így hát elment és alaposan bevásárolt feszülős topokból, csípő- meg cicanadrágokból, sőt miniszoknyákból. A görög nyárhoz szokott bőre örökké libabőrös volt a hűs városban, ezt valahogy igyekezett figyelmen kívül hagyni. Régi szokásaitól azonban sehogy se tudott megszabadulni, őrölt gyöngyöt hintett bőrére, hogy csillogjon és mirtuszt font hajába, hogy varázsos illata legyen. Mégis úgy tűnt, ez nem elég ezeknek a népeknek. - Mit dobálod itt a hajad kisanyám? Nem drájvetter reklám ez. Látsz valahol szélgépet? - Ne meregessed itt nekem a szemed, nem látod, hogy éppen billiárdozok? - Húzzá má innét, ribanc! És hozzá még két sört! Afrodité érezte, hogy nem jól fogott neki a hódításhoz, miután sorra ilyen beszólásokat kapott a férfiaktól, akiknek elvileg a szívét kellett volna leigáznia. Végül felcsillant a reménysugár. Az egyik helyen talált pár helyes srácot, akikkel már beszélgetni is tudott. - Afrodité – mondta az egyik és az É betűt hosszan elnyújtotta. – Veled aztán jól kibabráltak a szüleid. Micsoda név! - Ne bánccsátok a hölgyet – így a másik. – Inkább táncoljunk! Na, ez aki táncolni hívta, ez lett végül a kiszemelt áldozat. Afrodité addig forgolódott és hajlongott a táncparketten, amíg valahogy sikerült magába bolondítani a kissé kapatos úriembert. Ekkor már úgy érezte, hogy nyert ügye van, el nem engedi ezt a férfit. Tudta, hogy már csak azt a bizonyos híres lakomát kell megetetnie és megitatnia az áldozatával, hogy aztán kénye-kedve szerint játszhasson a szívével.
Afrodité derekasan rákészült a csábításra. Egész álló nap vásárolt, szeletelt, kavart, főzött és sütött. Aztán haját bodorította, orcáját csinosította, ruhája redőit rendezgette órák hosszat. Amikor beállított a fickó, egy szál lekonyuló sárga rózsával a kezében, már csak arra vágyott, valahogy – akárhogy – de kerüljön vissza jól ismert és otthonos Olimposzára, acsarkodó, áskálódó és intrikáló istenei és istennői közé. De a vacsora még hátra volt. Afrodité a földön terített, egy alacsony asztalka köré puha párnákat szórt. Mindent elborítottak a rózsa és ibolyaszirmok. A szoba véletlenszerű pontjain apró, vörös üvegtartóba helyezett gyertyák pislákoltak, sátorszerűen leszűkítve a teret. - Hűha, kisanyám, te aztán készültél – a férfitól mindössze ennyi megjegyzésre futotta, de azért engedelmesen, bár meglehetősen sután telepedett le a párnákra.
Alvadt vér színű vörösbor örvénylett az öblös pohárban, mézzel, szegfűszeggel és fahéjjal összefőzve. Az asztalon szétfeslő füge, erős illatú sajtok meg frissen pucolt, zsenge dió kellették magukat. Egy óriási rákpáncél felhasítva és kiterítve feküdt, megtöltve a tenger állatainak húsával: homárral, fésűkagylóval meg tintahallal. Csípős, mentás szósszal volt meglocsolva, rubinszínű gránátalma magokkal körberakva. Gyöngyház színű kagylóhéjakon kábult osztrigák remegtek. Egy tálban szőlő, zeller meg édeskömény feküdt egymás mellé, hogy harsogó, friss ízükkel, éltető nedveikkel leheljenek új életet a gyomorba és azokba, akik megeszik őket. Afrodité végre elemében érezte magát, kecses ujjaival nyúlt a finomságok után, úgy evett, mint aki ennél csodásabb dolgot a világon el nem tudna képzelni. A férfi csak nézte, ámulva. Még sohasem látott senkit, aki így evett volna. A kezébe vette a fügét, nagyot harapott belőle, majd behunyt szemmel ízlelgette. Pár cseppnyi gyümölcslé lecsorgott a szája szélén, de ő észre sem vette. A füge leve lecsöpögött a mellét épp, hogy eltakaró redőkre, de ő közben már a diót majszolta. Majd ujját a tengeri herkentyűk szószába mártotta és kuncogva nyalogatta le. Egy szép homárdarabot harapdált, aztán a feltört ollóból is kiszopogatta, kiszívogatta a benne rejlő finomságokat.
A férfi csak nézte, nézte ezt az egy személyes orgiát, különben se szerette a tengeri cuccokat. Afrodité pedig észre sem vette, hogy társa nem tart vele, már a lágy csokikrémnél tartott. Egy csipetnyi chili is került ám bele, így a hideg, lágy krém és a tüzes íz fergeteges táncot járt bensőjében. Ő pedig nem tudott ellenállni, egyre csak újabb és újabb kanálnyit vett a szájába, nyalogatta, habzsolta, végül ujjával még a tálkát is kitörölte. Csak ekkor nézett fel, és látta meg a vonzalom helyett az elképedést. - Végre egy csaj, aki nem fogyózik – nyögte ki a pasi. – Tök jó! Már tudta, hogy sokkal nehezebb dolga lesz itt a földön, mint az istenek között hódítani.
Kétszer kóstoltuk meg a Rókusfalvy etyeki éttermét. Először a nyűgös, jéghideg februárban, aztán most a szikrázóan meleg májusban. A hangulat egészen más volt, a vendégek télen elmaradtak, most pedig nyüzsögtek. Az étel viszont mindkét alkalommal ugyanolyan volt: kifogástalan. Tetszett nekem, a kiművelt és elég komoly éttermeken szocializálódott blogírónak, de a kevésbé flancos kajákhoz szokott ismerősöknek is.
A fogadó egy régi ház, modernkedés mentesen felújítva, kényelmesre és barátságosra fazonírozva. A legjobb hely azonban mindenképpen a terasz, ahonnan messze nyúló a kilátás, élvezhető a napsütés és persze a többi vendég társasága.
Egyetlen hipermodern helyiség van az épületben, ami a konyha. Vidák Zoltán saját ízlésére formálta alig pár éve: tiszta fémborítás az egész, nagyon steril benyomást kelt, amíg el nem indul a roham. Mert akkor csak a sürgés-forgás és az erőfeszítés látszik, hogy minden vendég asztalára kerüljön étel. Ezért a célért a pincérek is mindent megtesznek, kedvesen és gyorsan teljesítik a kisgyerekkel érkezők extra igényeit is.
Érdemes átböngészni a rövid étlapot. Ami engem igazán megragadott, hogy mindenféle hús került rá: csirke, kacsa, nyúl meg a négylábú nagyok is. Az étlap talán rövidnek és szerénynek tűnik, de ha megnézzük a hetente változó szezonális ajánlatot, máris kiderül, nincs nagy gond a választással. Most éppen a spárgaszezon tombol Rókusfalvynál, de olyan érdekességek is felfedezhetők, mint a csalános-spenótos búzatöret.
Persze a papíron felsorolt ételek semmire sem adnak garanciát, legfeljebb igéretet arra, hogy helyi, nagyrészt szezonális alapanyagokkal fogunk találkozni. A bodza- és málnaszörp, na meg a helyi borok után már elég jó a kedvünk a válogatáshoz. A többé-kevésbé fősodorba tartozó kombinációk akár meg is rettenthetnek: már megint egy látvánnyal, de mini adagokkal operáló helyre csöppentünk.
Nos, erről szó sincs. Az adagok nagyon is megfelelőek, konkrétan nagyon jól lehet lakni. Ez azonban nem megy a minőség rovására. A marha rostélyos olyan, hogy elolvad és én is elolvadok, amikor megkóstolom. A hozzá tálalt spárga pedig enyhén csípős szószban, isteni újkrumplival kényeztet. Ugyanez bármely kóstolt ételre elmondható, még a gyerekek rántott csirkéje is tökéletes.
A levesek talán egy picit semmitmondóbbak, mint a húsok, bár a téli fehérrépa krémleves után még mindig sóhajtozok. Májas derelyével tálalták, itthoni körülmények között utánozhatatlan.
A leggyengébb pont nekem egyértelműen a desszert kínálat, nem mintha rosszak lennének, csak tele hassal valahogy nincs kedvem se túrógombóchoz, se aranygaluskához. Végül sikerül kikunyerálni, hogy a csokitortához adott narancsfagyiból kapjunk csak úgy külön. Isteni, hogy alatta még lapult titokban egy kis eperkompót is!
Egyszóval Etyek mindenképpen megér egy kis autózást.
Ha gyorsan akarok valami ebédet csinálni, nekem mindig a szójaszószos, összeforgatós dolgok jutnak az eszembe, még véletlenül sem a paprikás csirke. Nem tudom, miért van ez, de azt kell mondanom ez az ebéd is egészen jól sikerült. Lehet, hogy valakinél nem alapfelszerelés ez a pár hozzávaló, nálam valahogy úgy alakult, hogy igen.
2 felnőttnek főztem, plusz egy kicsinek, így 2 csirkecombot kifiléztem és felkockáztam. 1 hüvelyujjnyi darab gyömbért felkarikáztam. Nem reszeltem le, mert elég fás volt, meg nem is akartam, hogy teljesen uralja az ételt. 2 gerezd fokhagymát apróra vágtam.
Serpenyőben olajat forrósítottam, rádobtam és átforgattam a húst. Amikor minden oldalról nagyjából megpirult, akkor rászórtam a gyömbért, fokhagymát. Ráöntöttem 3-4 evőkanál szójaszószt, 1 citrom levét. Lefedve pároltam kb. 10 percig, majd levettem a fedőt és beleszórtam még maréknyi földimogyorót. Egy picit még elforralam a levét, aztán rizzsel tálaltam.
Lehet bele tenni mindenféle zöldséget is: répacsíkokat, borsót, hagymát, de most valahogy úgy éreztem, hogy ezeket az egyszerű, tiszta ízeket keresem. Nagyon jó lett a savanykás-sós egyensúlya és azért a gyömbér csípősségét is lehetett érezni.
Életem második császármorzsája akkora sikert aratott, hogy egy morzsa se maradt belőle. Sose gondoltam volna, hogy mindenki, kicsi és nagy is, így fogja falni. A fotózásra félretett 3 falatnyit is fel kellett ajánlanom a köznek, mert a drágám olyan kutyaszemekkel nézett, nem mertem kockáztatni a kapcsoaltunkat.
(Az első, amit porból csináltam vagy 12 éve, a kukában végezte.)
Ott van ez az étterem ahol a Bartók Béla meg a Tétényi út összetalálkozik. Korábban naponta, de most is hetente többször megyek el mellette, amikor a hetes busz vagy az autó kanyarodik arra. De valahogy sose jutott eszünkbe oda menni, mígnem a drágám el nem olvasta a Mancs dícsérő értékelését a Da Raffaello-ról (korábban még Da Wally névre hallgatott).
Vasárnap az esőtől beszorítva már fél 12-kor ott toporogtunk, bár kiszolgálni még fél óráig nem igazán akartak minket. Mint utóbb kiderült szinte minden környéken lakó ismerősünk látta a helyet, de bemenni valahogy senkinek sem akaródzott eddig. Ehhez képest fél 1-re már minden asztal foglalt.
A szicíliai városokat ábrázoló falfestmények senkit sem kötnek el, a falra helyezett tévék pedig inkább zavaróak. Az asztalok elég kényelmesek, van mindenféle méretben, elrendezésben. Szemmel láthatóan a családok veszik birtokba ezt a helyet, ehhez képest nem nagyon van a gyerekeknek fenntartott sarok, hogy ott tombolhassanak, amíg - elég sokat - várunk a kajára. Plusz pont viszont, hogy van pelenkázó, az ilyennel mindig be lehet nálam vágódni.
Az étlap amolyan magyarosan olasz, nem túl biztató, hogy a pizzák egy részénél virsli is szerepel a feltétek között. Végül az ételek is igazolják az étlapot, azt a bizonyos magyarosan olasz vonalat, de ez nem feltétlenül rossz. Az ételek egészen finomak, csak éppen az autentikus vonásokat, a regionális talján konyhát nem érdemes rajta számon kérni.
Van szezonális ajánlat is, spárga és hozzá Sprágabor, igazából Zöld veltelini. Ez a fogás a legjobb: roppanósra párolt zöldspárga, sonka meg parmezán. Nagyon jól összeillenek.
A levesek lehetnének akár melegebbek is, a hagymaleves például tejszínes, de cserébe jókora sajtos pirítós társaságában érkezik. A saláták se tartogatnak túl sok izgalmat, szépen összevagdosott ez meg az.
A tészták picit átlag alattiak, óriási adagban érkezik, de össze van kutyulva a mártás meg a tészta, a carbonara is tejszínes. A tenger gyümölcseit pedig a legolcsóbb fagyasztott cuccból állították elő.
Ezzel szemben a pizza fergetegesen jóra sikeredett: a tésztája ropogós, vékony és a feltét is nagyon jó sonkából és mozarellából lett összerakva. Még a paradicsomszósz is finom alatta. Nem csoda, hogy a gyerekek kiéhezett sáskahadként vetették rá magukat.
Desszetre már nincs érkezésünk, sem időbeli, sem gyomorbeli kapacitásunk. Az étlap alapján azonban megállapítjuk, hogy előregyártott fagyasztott deszertekkel jól el vannak látva, ezek talán még Olaszországból is érkeztek, ha jól látom.
