Egykorvolt piknik, május elseje az erdőben

Abban az évben, még a kamaszkor lázadása előtt, a tudatlan kilencévesek ártatlanságával vártam a május elsejézést az erdőben. Buzgón segítettem apunak, előkeresni az évente egyszer használt piros műanyag dobozt, amelyben mindenből hat darab lapult, piros műanyag tányérok, fehér műanyag bögrék, kések, villák, kanalak. Minden törhetetlen és könnyen tisztítható.

Kellett még törlőruha, szalvéta, víz. Aztán a szent reggelen minden hasznos és haszontalan cuccot igyekeztünk a csomagtartóba gyömöszölni, pokrócok, labdák, hatalmas mennyiségű hús, akkurátusan megpucolt retek és újhagyma, gondosan felszeletelt kenyér. Összecsukható székünk és asztalunk persze nem volt, mi négyen egyetlen kempingágyon szorongtunk általában, amikor táplálkozásra került a sor. Hihetetlen, milyen mennyiségű cuccot pakoltunk össze akkor is.

A szüleim igyekeztek mindenről gondoskodni, hogy jól érezzük magunkat. De nem számoltak azzal, hogy mi szívesebben innánk a Szabókiék kólájából, mint az általunk hozott málnaszörpből.

Igaz ugyan, hogy a nyársra húzott szalonna sütögetés, a zsírjának cseppenkénti kenyérre mentése jó ideig lekötötte a figyelmemet, de aztán amikor az egyre hangosabban okoskodó pasik átvették az uralmat bográcsaikkal a tűz felett, kénytelen voltam a többi rohangáló gyerekhez csatlakozni egy kiütőcske, majd számháború erejéig.

Mire visszaszállingóztunk, már azon ment a vita (ordítozás), hogy megégett-e a paprika pörköltben, avagy sem. Aztán elcsendesedett a tábor, amíg mindenki saját képességeihez mérten elegánsan kuporogva fogyasztotta el a pörköltszaftba mártogatott kenyeret és a húscafatokat, ami éppen a tányérjára jutott.

Miután a férfiak úgy érezték, hogy megtették kötelességüket, ami a tűzifa begyűjtését, a tűz lángra lobbantását és az ebéd előállítását illeti, jó néhány feles és a műanyag demizsonos bor áldásos hatásának engedelmeskedve következhetett a tradicionális focimeccs. Bevallom, én az izzadt, ordítozó és meglehetősen értelmetlenül rohangáló férfiak látványát már akkor sem könnyen viseltem, és sokkal inkább egy pokróc és egy könyv társaságában vonultam félre. Így aztán váratlanul ért anyám összeszorított szájjal előadott utasításrohama, hogy azonnal pakoljunk össze.

Történ ugyanis, hogy amíg én belefeledkeztem valamelyik népmesébe a hetvenhétből, Pisti bácsi kificamította a térdét és most ordítozva fetrengett a homokban, miközben apu és néhány józanabb társa próbálta rávenni, hogy valahogy üljön be a kocsiba és irány a kórház. Anyu, mint örökös ügyeletben lévő orvos, persze rögtön a történet középpontjába került, diagnosztizált, majd nem éppen kedvesen félrelökte Piri nénit, aki a nagy ijedtségre való tekintettel éppen lehányni készült Pisti bácsit, vagyis a férjét.

A meggyes pitéről ezek után szó se lehetett, miután pengevékonyságúra szorított szájú anyu utasításainak engedelmeskedve, gyorsan összeszedtük az összeszedni valót, majd Pisti bácsi és Piri néni két sápadt, langaléta fiával együtt a kocsiba préselődtünk, hogy apu hazafuvarozzon minket. Anyu természetesen a kórházba fuvarozta a sérültet és nem kevésbé rossz állapotban lévő feleségét.

Amikor kikanyarodtunk a táborhelyünkül szolgáló tisztásról, még láttam, hogy a pasik újrakezdték a focizást és azon kezdtem el töprengeni, hogy miért pont az én szüleimnek kell a legjózanabbnak és a leginkább kötelességtudónak maradni ezekeken a napokon is.

Nincsenek megjegyzések: