Az ember nagyon hozzá tud ám szokni ahhoz, hogy autó van a feneke alatt. Nagyon sokáig ellenálltam annak, hogy saját autóm legyen, óriás pocakkal is vígan buszoztam, de aztán megadtam magam és kinyílt a világocskám. Mondjuk, ha elmondom, hogy kb. 5-6 hetente kell tankolnom, akkor látszik, hogy olyan sokat azért nem megyek. De nem győzök elég hálás lenni azért, hogy ha zuhog az eső, egyszerűen bepakolhatom a gyerekeket és nem ázunk bőrig, nem kell a villamosra felcihelődnöm a babakocsival és a piacról hazacipelendő 20 kilónyi zöldséget is bedobhatom hátra.
Valamelyik délután átvágtam az egész városon délről északra és vissza. A rakpart lezárva, forróság és dugó. Ültem a jól behűtött autómban és hirtelen megszállt valami mosolygós érzés. Az jutott eszembe, milyen érzés volt, amikor az első egy-két évben próbáltam magamnak felfedezni Budapestet. Ha Apu néha meglátogatott, akkor persze az ő autójával mentünk ide-oda. Ilyenkor mindig kihúztam magam, és magasra emelt fejjel tekingettem kifelé az ablakon, olyan menőnek éreztem magam pusztán attól, hogy végre nem a metróban billeg a fejem.
Mert akárhogy is nézem, autózgatni luxus, csak éppen nagyon gyorsan elfelejti mindenki. Nézem magam körül a két méter magasan kezdődő terepjárókat, az óriási autócsodákat és tudom, hogy ők is csak az első hetekben érzik, mennyire menő a csillogó világuk. Aztán már nem simogatják meg a kormányt, amikor beülnek.
És közben csuda jól érzem magam saját kis fehér, lekerekített dobozomban. Amint megláttam, tudtam hogy csakis ez lehet az én autóm. Már csak a rendszámára tekintettel is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése