Ugye mennyire jó név ez egy étteremnek? Aki egyszer hallotta, az biztos nem felejti el. Viszont cserébe egészen Encsig kell érte elautózni. Igazi, lelkesítő sikertörténet, amit nekünk is meg kellett nézni és kóstolni. Ha már éppen arrafelé (mindössze 40 kilométernyire) jártunk.
Szombat este (előzetes helyfoglalással) érkezünk. Kellemes nyolcvanas évekből származó butiksor, lapostetős, gyorsépített. A sarokban ott a cégtábla, úgyhogy be is óvakodunk. A hely tele van. Az előtérben egy bárpult, aztán a pizzasütő kemence, ahogy mindezeken átverekedjük magunkat, végre ott az asztalunk. Három-négy fiatal felszolgáló szaladgál az asztalok között. Vannak itt pizzázó fiatal párok meg komolyabb vacsorára berendezkedett társaságok is.
Az éttermi rész úgy néz ki, mintha régen istálló vagy valami hasonló gazdasági épület lett volna. Mint később kiderül, ez a legújabb, alig pár éves része az épületnek. A téglapadló és a gerendák becsaptak.
Az étlap rövid, velős és többé-kevésbé szezonális. Gyerekrajzokkal tarkított, családi fénykép is mutatja, hogy hol járunk.
A málnaszörp meg igazi málnából készült, olyan szemcsésen iható. Vannak jóféle borok is, meg hasonlók, de valakinek ugye haza is kell vezetni.
Bár azt tanácsolták, hogy ne egyek levest, én nem bírom ki. Végül pizzát nem eszünk. Az illat, a látvány és a kemence mind azt mutatják, hogy ez itt egy nagyon-nagyon jó pizza, de azért a leves se kutya. Hagymaleves, amit imádok, és amit igazán könnyű elrontani. Nos, ez egyszerűen tökéletes. Sűrű, édeskés. Rengeteg hagyma van benne és mind olvadósan puhára főzve. Hozzá van sajtos pirítós is, lefogadom, hogy nem gazdaságos trappistával olvasztva.
Az olasz pacal elő- és főételként is kérhető. Mi nem vagyunk annyira bátrak, így csak a kóstoló adaggal barátkozunk. Paradicsomos, zöldséges mártásban ücsörögnek a pacalcsíkok. Kellemesen puhra főzve, kellemesen sok-sok fűszerrel. Igazi különlegesség ez a magyar éttermek kínálatát ismerve.
A kacsamáj ugyan előétel, de ezt meg dupla adagban kérem, így lesz belőle kissé eltúlzott kalóriabevitelt biztosító főétel. De a kacsamáj is jól sikerült: kívül megpirult, belseje pedig olvad el, ha belevágok. Alatta bundás kalács. Mellette almapüré és sült füge. Egy izgalmas összhangzat.
Van még kacsaragus házi tészta is. Ezt csak egy fél percel kellett volna előbb kivenni a vízből, hogy még ne legyen ennyire puha, de azért teljesen vállalható és főleg ez is nagyon-nagyon jól eltalált fűszerezéssel kényeztet.
A desszert ügy már egy kicsit necces: gyakorlatilag minden felfogyott, amit kinéztünk. A drágámnak még jut tiramisu: habos, krémes, jóóóó. A csokitorta pedig amolyan huhhhh érzés: egy kekszes rétegen ücsörög a csokihab. Nagyon tömény, nagyon csokis és egyáltalán nem édes. Annak is a tetején meg van egy nagy kanálnyi odalöttyintett házi tejszín. Semmi cukor, csak a tejszínhab könnyed érintése. Bár úgy érzem, hogy kidurranok és fogalmam sincs, hogy jutunk haza, egyszerűen nem tudom otthagyni.
Szerencsére ekkor már odajött az egyik tulajdonos, Dudás Szilárd, míg a másikuk Szabolcs még mindig buzgón a pizzakemencével foglalatoskodott. Talán huszadszorra, talán kétezredszerre, de nekünk is elmesélték, hogy milyen véletlenek összjátéka nyomán lett ez az étterem olyan, amilyen és persze hogy honnan jött a név. Mint minden rendes dologra, erre sincs igazi magyarázat: egyszerűen csak jött.
És bizony ők nagyon élvezik a hírnevet, a sok-sok vendéget, akik visszajönnek és a kik beszélnek róluk. Cserébe főznek, főznek, főznek. Azt is mondhatnám, hogy ennél már nem is lehet jobban. Majd az anyukájuk úgyis megmondja, hogyan.
