Kaptam egy kedves e-mailt a Trattoria Toscnatól, hogy szeretnék megmutatni mit tudnak. Nos, erre a megmutatásra nem sajnáltuk az időt. Egy négytől nyolcig tartó szeánsz keretében kóstoltuk végig mindazt, amit ez az étterem nyújtani tud. Korábban már jártam itt, de az évekkel ez előtti teljesítményük nem győzött meg olyan mértékben, mint a mostani trakta.
Visszatérni több dolog miatt is érdemes, első helyen talán a fergeteges borválszték, második helyen pedig a húsok, illetve úgy általában az étel maga. Toszkán konyhát visznek, amiben nincs túl sok helye a szokásos olaszkodásnak. Nyomát sem láttam a paradicsomos darálthúsos ragunak és hasonlóknak. Mégis nagyon olasz az egész, de sokkal inkább autentikus és valóságos. Egy régesrég tervezegetett utazás előtt érdemes itt kezdeni az ismerkedést vagy éppenséggel ide visszajönni, nosztalgiázni egy kicsit.
Prosecco-val indítani mindig jó óment jelent. Bár nekem ez inkább nyári ital, odakint meg tombol a szmogos november. A sok kis buboréktól menten jókedve kerekedik az embernek, főleg ha hozzá focaccia-át ropogtathat. A lepényék még melegek, frissen ugranak a kosárba a kemencéből.
Hamarosan megkóstolhatjuk a sonkaválogatást is. Hajlamos vagyok nem foglalkozni az ilyen dolgokkal, de most pár pillanat alatt rá kellett döbbennem, micsoda különbségek vannak sonkák között. És most nem a minőségről, hanem az ízekről és állagokról beszélek. San Daniel az abszolút kedvenc: puha, édeskés és behízelgő.
Közben már azon tanakodunk mi is az a "pici". Persze gyorsan kiderül egy kézzel sodort tészta, amihez tejszínes mártás dukál házi kolbásszal és vargányával. A házi kolbász kifejezés Magyarországon becsapós, hiszen nekem meglepő, hogy egy teljesen színtelen kolbász került a tésztámra, semmi pirosan tocsogó kisült zsír nem pettyezi.
A hozzá kínált bortól viszont mámoros leszek. Sőt, nagy bátran kijelentem, egyenesen szerelmes. Ezt a bort egyszerűen nekem szüretelték és préselték. Ő pedig a RosaMara a Costaripa borászattól. Halvány színű, mesésen virág- és vanília illatú, simogató ízű borocska ő. Megintcsak a nyári estéket, naplementés színeket jutattja eszembe.
A Spagetti Scolio a tenger gyümölcseit takarja. Mesés úgyszintén. A tésztával már alig-alig foglalkozom, amikor puha polipdarabkák, friss kagyló és rákocska kelleti magát a tányéron.
Meg aztán ott van a rizottó is. Folyik, ahogy kell, a parmezánt meg frissen reszelik a tetejére. Ami szokatlan, bár nem teljesen meglepő, hogy vörösborral készül. A radicchio levélkék kellemesen kesernyések, a füstölt sajtfalatkák pedig egészen jól kiegészítik az összes többi ízt. A Rosso di Montalcino már egy komolyabb vörösbor a sorban, de még mindig a könnyedebb válfaj versenyzője ő. Az a típusú bor, amit szívesen eliszogat az ember, pont az olyan könnyű ételek mellé, mint amilyen a rizottó is.
És akkor jöjjenek végre az est főszereplői, ami miatt egyáltalán elzarándokol az ember egy ilyen étterembe. Újfent meg kell állapítanom, hogy bár nagy zöldségevő vagyok, néha szét kell marcangolnom néhány húscafatot, hogy kiegyensúlyozott életet tudjak élni. És ezúttal megkaptam a magam kis húsadagját. Bistecca annak a jelenségnek a becsületes neve, amikor a szép darab steak húsokat éppen csak megmutatják a tűznek, aztán már mehet is a tányérra. A szopós borjú, a Limousine és a Chianina marhafajták húsa egészen más élményeket kínál. Hosszú, hideg érlelés teszi őket porhanyóssá, a gyors sütéstől meg ízletes kérget kapnak. Nehéz megfogalmazni, hogy mitől annyira különlegesen jók ezek a húsok, de tény, hogy élmény ilyesmit enni.
Persze az egyik nagy olasz kedvencemmel, a Brunello di Montalcinoval megitatni a marhát - nos, ez sem egy rossz élmény.
Aztán volt még némi desszert is, citromos tiramisu meg csokihabok, sőt creme brulée is. De most őszintén, van olyan pillanat, amikor nem a desszert a legfontosabb. Még nekem sem. És ez igazán nagy szó.
Visszatérni több dolog miatt is érdemes, első helyen talán a fergeteges borválszték, második helyen pedig a húsok, illetve úgy általában az étel maga. Toszkán konyhát visznek, amiben nincs túl sok helye a szokásos olaszkodásnak. Nyomát sem láttam a paradicsomos darálthúsos ragunak és hasonlóknak. Mégis nagyon olasz az egész, de sokkal inkább autentikus és valóságos. Egy régesrég tervezegetett utazás előtt érdemes itt kezdeni az ismerkedést vagy éppenséggel ide visszajönni, nosztalgiázni egy kicsit.
Prosecco-val indítani mindig jó óment jelent. Bár nekem ez inkább nyári ital, odakint meg tombol a szmogos november. A sok kis buboréktól menten jókedve kerekedik az embernek, főleg ha hozzá focaccia-át ropogtathat. A lepényék még melegek, frissen ugranak a kosárba a kemencéből.
Hamarosan megkóstolhatjuk a sonkaválogatást is. Hajlamos vagyok nem foglalkozni az ilyen dolgokkal, de most pár pillanat alatt rá kellett döbbennem, micsoda különbségek vannak sonkák között. És most nem a minőségről, hanem az ízekről és állagokról beszélek. San Daniel az abszolút kedvenc: puha, édeskés és behízelgő.
Közben már azon tanakodunk mi is az a "pici". Persze gyorsan kiderül egy kézzel sodort tészta, amihez tejszínes mártás dukál házi kolbásszal és vargányával. A házi kolbász kifejezés Magyarországon becsapós, hiszen nekem meglepő, hogy egy teljesen színtelen kolbász került a tésztámra, semmi pirosan tocsogó kisült zsír nem pettyezi.
A hozzá kínált bortól viszont mámoros leszek. Sőt, nagy bátran kijelentem, egyenesen szerelmes. Ezt a bort egyszerűen nekem szüretelték és préselték. Ő pedig a RosaMara a Costaripa borászattól. Halvány színű, mesésen virág- és vanília illatú, simogató ízű borocska ő. Megintcsak a nyári estéket, naplementés színeket jutattja eszembe.
A Spagetti Scolio a tenger gyümölcseit takarja. Mesés úgyszintén. A tésztával már alig-alig foglalkozom, amikor puha polipdarabkák, friss kagyló és rákocska kelleti magát a tányéron.
Meg aztán ott van a rizottó is. Folyik, ahogy kell, a parmezánt meg frissen reszelik a tetejére. Ami szokatlan, bár nem teljesen meglepő, hogy vörösborral készül. A radicchio levélkék kellemesen kesernyések, a füstölt sajtfalatkák pedig egészen jól kiegészítik az összes többi ízt. A Rosso di Montalcino már egy komolyabb vörösbor a sorban, de még mindig a könnyedebb válfaj versenyzője ő. Az a típusú bor, amit szívesen eliszogat az ember, pont az olyan könnyű ételek mellé, mint amilyen a rizottó is.
És akkor jöjjenek végre az est főszereplői, ami miatt egyáltalán elzarándokol az ember egy ilyen étterembe. Újfent meg kell állapítanom, hogy bár nagy zöldségevő vagyok, néha szét kell marcangolnom néhány húscafatot, hogy kiegyensúlyozott életet tudjak élni. És ezúttal megkaptam a magam kis húsadagját. Bistecca annak a jelenségnek a becsületes neve, amikor a szép darab steak húsokat éppen csak megmutatják a tűznek, aztán már mehet is a tányérra. A szopós borjú, a Limousine és a Chianina marhafajták húsa egészen más élményeket kínál. Hosszú, hideg érlelés teszi őket porhanyóssá, a gyors sütéstől meg ízletes kérget kapnak. Nehéz megfogalmazni, hogy mitől annyira különlegesen jók ezek a húsok, de tény, hogy élmény ilyesmit enni.
Persze az egyik nagy olasz kedvencemmel, a Brunello di Montalcinoval megitatni a marhát - nos, ez sem egy rossz élmény.
Aztán volt még némi desszert is, citromos tiramisu meg csokihabok, sőt creme brulée is. De most őszintén, van olyan pillanat, amikor nem a desszert a legfontosabb. Még nekem sem. És ez igazán nagy szó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése