A kenyér illata? Nem fogható semmihez. Kétutcányira tőlünk nyílt egy új pékség, még új, még csillog, de már kenyérillata van. Ahogy belépek, puhán körülölel, magába szippant. Ott sorakoznak a veknik a polcom, rám várnak. Kövérek, az oldaluk sülés közben megrepedt, kitüremkedik a belük. A tetejükön meg hurkás csíkok futnak ferdén. Kérek egyet, még meleg. A vékony, kék színű műanyag zacskót bepárásítja a forró kenyér. Két kézzel, zacskóstól ölelem magamhoz, dédelgetve botorkálunk hazafelé, én és a kenyér. Nem tudom megállni, meg kell rágcsálnom a keményre sült csücskét. Szilánkos morzsák pattognak a fogam alatt, a kenyér ellenáll. Aztán előbukkan a puha, ragadós belseje, ebből a két ujjal szakítok kis pamacsokat, de már haza is értem. Gyorsan számba gyömöszölöm az utolsó darabkát és a konyhába osonok. Levágom a széttrancsírozott véget, a sima fehér felület visszabámul rám. Forgatom a kezemben a formátlan darabot, már nem is tűnik olyan vonzónak, nem is értem az előbbi ellenállhatatlan vágyat, amivel tömtem magamba. Tejfölt keresek, piacit, frisset, folyósat. Fehér a fehérre csorog: a kenyér sárgás, a tejföl tisztább fehér. Pici só: ujjam közé csippentve szórom. Retek is kerül, roppanó, vizes. Harapok a retekből, csurran a rózsaszín leve. A föld íze, amelyből tegnap kitépték, az olvadó hó nedvessége mind összegyűlt ebben a kis gumóban. Harapok a kenyérből. Mennyire lágy! A retek meg harsog. Harapok, rágok, nyelek. Csak úgy állva, csak ne jöjjön senki, ne zavarjon meg senki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése