Szüret

A hetedik c szüretre készült. Amióta az osztályfőnök kimondta a bűvös szót, hogy megint munkaakció lesz és ráadásul szüret, a gyerekek egyszerűen nem bírtak magukkal. A tavalyi hagyma, meg a tavaly előtti káposzta-szedés után a szőlőszüret varázslatos lehetőségnek tűnt. El lehet majd tűnni a sorok között, előrerohanni meg falni a finom, édes szemeket. Tapintani lehetett a lelkesedést.

Aznap reggel minden szülő nagy belenyugvással fogadta, hogy legalább az eső nem esik, bár októberhez képest az öt-hét fok nem igazán sok, a nyálkás köd se egy éppen vérpezsdítő időjárási forma, de legalább nem fognak elázni a kölkök.

A rozoga busz, sárga háromszöggel a hátulján már ott ácsorgott az iskolaudvaron. Az osztály pedig az odafelé úton még énekelt is. Erre se volt még példa, általában nyűgösen falták az uzsonnára kapott szendvicseiket vagy egymást csépelték a gereblyék nyelével. Most meg csak úgy zengett a busz a hatvanhetes úttól meg a wind of change-től.

Elég sokáig zötyögtek a szántóföldek között elnyúló, az arra járó traktorok által a földbe vájt úton, amíg megérkeztek. Egyszerűen nem akartak hinni a szemüknek. A szőlő sehol, csak kornyadt paprikabokrok. Mégse szüret lesz itt, csak paprikaszedés, ahogy minden évben, már megint nem volt szerencsére a hét cének.

Én meg azóta se jutottam el egy szüretre se, de a mustot azért így is nagyon szeretem.