Ma van az én drága Nagyikám temetése...
Valahol a Nagyi konyhájában kezdődött az egész. Amikor az üveges sárgarépa püréről hirtelen bundás kenyérre és szőlőre váltottam. Fél gyerekkoromat ebben a meleg konyha-mennyországban töltöttem. Télen a sült tök, nyáron a szilváslepény szaga lengte be. A Nagyi konyhája igazán hatalmas, így elfért a szőnyeg, egy szekrény a játékoknak.
Ebben a konyhában a XIX. század erkölcsei, a harmincas évek főzési szokásai és az ötvenes évek technikai színvonala uralkodott. A Nagytata vonalzóval szeletelte egyforma nagyságúra a saláta hozzávalóit, a Dédi órákig törte a diót vagy fejtette a borsót. A Nagyi meg sürgött és forgott. A tűzhelyen mindig három lábosban rotyogott valami finomság.
Én pedig magamra csavartam ezt a hangulatot, mint egy ismerősen meleg pokrócot. A cica asztalnál ettünk, aprócska szék és aprócska asztal a gyerekeknek. Közben arra vágytam bárcsak a nagy asztalt is felérném már. Eljött annak az ideje is. Mindenkinek helye lett, az étkezéseknek szigorú rendje a terítéstől a mosogatásig bejáratott és akkor megváltoztathatatlannak tűnő koreográfiája.
Megváltozott ez is, a meleg, illatos gőzzel teli konyha kiürült, nem rotyog a lábasokban az ebéd. A spájz még tele, a szomorkásra szürkült lekvárok vidám háromévesekről álmodnak. Az ottfeledett üvegnyi málnaszörp már nem kacsingat a szódásüveg felé. Feladta. Ott van a repedt szélű méztartó is, amelyből minden este kötelezően kibányásztunk egy kanállal. A vizeskancsó mellett sorakozó poharak egyikének alján is ott van még a piros körömlakkal festett Á betű. Az én poharam.
Valahol a Nagyi konyhájában kezdődött az egész. Amikor az üveges sárgarépa püréről hirtelen bundás kenyérre és szőlőre váltottam. Fél gyerekkoromat ebben a meleg konyha-mennyországban töltöttem. Télen a sült tök, nyáron a szilváslepény szaga lengte be. A Nagyi konyhája igazán hatalmas, így elfért a szőnyeg, egy szekrény a játékoknak.
Ebben a konyhában a XIX. század erkölcsei, a harmincas évek főzési szokásai és az ötvenes évek technikai színvonala uralkodott. A Nagytata vonalzóval szeletelte egyforma nagyságúra a saláta hozzávalóit, a Dédi órákig törte a diót vagy fejtette a borsót. A Nagyi meg sürgött és forgott. A tűzhelyen mindig három lábosban rotyogott valami finomság.
Én pedig magamra csavartam ezt a hangulatot, mint egy ismerősen meleg pokrócot. A cica asztalnál ettünk, aprócska szék és aprócska asztal a gyerekeknek. Közben arra vágytam bárcsak a nagy asztalt is felérném már. Eljött annak az ideje is. Mindenkinek helye lett, az étkezéseknek szigorú rendje a terítéstől a mosogatásig bejáratott és akkor megváltoztathatatlannak tűnő koreográfiája.
Megváltozott ez is, a meleg, illatos gőzzel teli konyha kiürült, nem rotyog a lábasokban az ebéd. A spájz még tele, a szomorkásra szürkült lekvárok vidám háromévesekről álmodnak. Az ottfeledett üvegnyi málnaszörp már nem kacsingat a szódásüveg felé. Feladta. Ott van a repedt szélű méztartó is, amelyből minden este kötelezően kibányásztunk egy kanállal. A vizeskancsó mellett sorakozó poharak egyikének alján is ott van még a piros körömlakkal festett Á betű. Az én poharam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése