Az IC kellemes, tiszta, hűvös és halk. Félúton a két otthon között. Húszévnyi kitörölhetetlen idő és hat évnyi magam választotta helyszín. A fejem nehéz, a szemem szúr. Kicsit többet kellett volna aludni éjszaka. Ezen a nyáron elhagyott a mindig és mindenhol való alvás képessége. Túl sok emlék halmozódott fel a fejemben, túl sok gondolat gyötör. Tegnap fél órát hallgattam a sötétben a szúnyogok vércukorszint emelő szárnysúrolódását. Néha már arra gondoltam, nincsenek is szúnyogok, csak az én fejemben szólnak a vinnyogó hegedűk. Úgy járok a múltban, mintha egy színes, illatos múzeum zűrzavaros raktára lenne, én pedig minden ajtó mögött egy új tárgyat találnék.
Megállíthatatlan és bágyasztó folyamat. Összecsomagoltam a hátizsákot, lehúztam az ágyat, becsukogattam az ablakokat. Maradt öt percem. Körbejártam az üres szobákban. A szüleim helyett a szobáktól búcsúztam el. Néma tárgyak. Tisztaság és rend. A nappaliban mindig olyan rend van. Amióta az eszemet tudom, ugyanúgy állnak a fotelok, mégsem kopott vagy elhasználódott semmi. A vázában mindig van friss virág. Hozzánk aztán bármikor jöhetnek a vendégek, nincsenek szétdobált szennyes ruhák és piszkos kávés bögrék.
A piros ruhám, amit „piros pünkösd napján” viseltem a templomban moccanatlanul lóg a szekrényajtón. Olyan nagy a csönd. Elviselhetetlen. Újra körbejárok, mint mielőtt az ember elhagyja a szállodai szobáját, és még egyszer megkérdezi: Ugye nem hagyunk itt semmit? A torkomat fojtogatja valami. Csak nem fogok sírni? Ez nem az a „kit tudja, mikor látom újra” érzés, hisz pontosan tudom, hogy három hét múlva jövök. De akkor mi?
Egy lépés, ajtócsapódás. A hűvösből a tikkasztó, vakító napfénybe. Az utcán is csönd van. Se ember, se autó. Úgy megyek végig az utcán, hogy egy lelket sem látok. Nincs kitől elbúcsúzni. A sínbuszon fullasztóan nincs levegő. Testünk elkeseredetten és hiábavalóan párologtat. Várakozunk Röszkén. Egyre rosszabb lesz. Nem kapok levegőt. Menjünk már!
A táj Belgrádtól Budapestig ugyanaz. Elszórt tanyák, mezők és gyümölcsösök. Néha telepített erdők. Érdektelen, százszor ezerszer látott kép. Mindenhol ugyanazok a sárgás-zöldes színek. Valami vidáman suhanó zöld masszává áll össze a táj. Az ég meg felháborítóan türkizkék, mint a legújabb nyári trend szerinti blúzom. Csak a pink virágok hiányoznak róla és szabhatnánk kifele. Meg azok az öt-tíz kilométer magas dauerolt bárányfelhők. Az égi akcióhős jól felrobbantotta a felhőbombát. Csak tudnám mire olyan fene vidám a természet. Inkább haladjunk! Vagy aludjunk inkább. Előbb érünk haza. Otthonról. Oda megyek, ahol jövő van, szerelem és az, amit én választottam, én akartam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése