






Szakácskönyveket lapozgatok az elmúlt száz évből. Közben élem a szokott, mai körülményekhez igazodó kicsinyke életemet. Most van mikró meg turmixgép, mosogatógép és mélyhűtött zöldségek. Persze titokban, romantikus lelkem minden rezdülésével én is megsiratom időnként azt a régi normális világot, amikor még az állatok minden porcikáját fel kellett használni, a szarvától a farka bojtjáig. És ilyenkor azt sem tudom megállni, hogy ne idézzem meg a Nagyi szellemét. Hiszen neki még volt fogalma arról, hogyan nyúljon hozzá ahhoz a szürkés nyálkás halomhoz, amit jobb helyeken tüdőnek neveznek. Persze tésztát is gyúrt azon a hatalmas, karistolt felületű asztalon.
Érdekes, hogy alapvetően nem rémlik, valaha forgatta-e ezeket a füzeteket, könyveket. Az elhasználódásuk mértékét tekintve, szinte bizonyos. Hiszen mindegyik tele van jegyzetekkel, megjegyzésekkel és apró cetlikkel. Szépen kisimogatott, körömmel fényesre kapirgált csokoládépapír esik ki a hájas tészta receptje mellől. Aztán egy körömollóval óvatosan körbevágott aprócska fecni, rajta amerikai angolsággal írott recept, talán az ötvenes évek egy újságjából. Ki küldhette?
A foszló szélű, évtizedek zsíros konyhai levegőjét magukba ivó, pecsétes, barna lapok az álmodozás mellett inspirációt is jelentenek. Velőskolbász? Tárkonyos tüdőkása leves? Kacsa és libavér hagymával sütve? Párolt marhanyelv vadas mártással? Rántott borjúláb? Velős palacsinta? Májpuding? Na, itt már a férjem is némi utálkozással kérte a felolvasás megszakítását. Pedig a pacalt, a különböző hurkákat még nem is vettem számba. Forgatom azt a hártyavékony, de géppel írt papírt, amin Édesmama 1947-es jegyzetei szerepelnek a disznóvágásról. Sok felkiáltójellel és aláhúzással szerepel, akkurátusan, mennységekkel és fortélyokkal az egész folyamat. Hogy a hagyma elveszi a bélszagot. És felsejlenek azok a fázós, hószállingózással tarkított decemberi hajnalok.
De a régi szakácskönyvek és a maiak nagy része is inkább az édességekre helyezi a hangsúlyt. Rengeteg izgalmas torta, sütemény, édes finomság. Szinte félve nyitom ki, azt a csodálatos kincset, amit még az előző századfordulón vett először a kezébe valaki. Vastag borítójú, csinos kis kockás füzet. A borítóra a létező legszebb betűkkel írta valaki: Receptes füzet. Aztán akkurátusan kijelölte az egyes ételfajták helyét. Húsételek. Köretek. Saláták. Nos, nem sok ötlet került ide bevésésre. De ahogy tovább lapozok, hirtelen megelevenednek a lapok. Sós és édes sütemények, egyszerűek és bonyolultak. Egyre csak özönlenek elő a lapokról. Gyönyörűséges gyöngybetűkkel, tintával készült bejegyzések. Aztán egy szemmel láthatólag kevésbé türelmes hölgy grafitceruzával írt megjegyzéseket. „Laci kedvence.” „Aranka néni kétszer öblíti le.” Aztán megint valaki más kaparinthatta kezébe a becses füzetet, ő már golyóstollal rótta bele az új recepteket, koránt sem olyan türelemmel és még kevésbé könnyeden olvasható betűkkel. De a stílus, az ízvilág ugyanaz.
Említhetnék egy másik gyönyörűséget is, halványkék csíkos lapokkal, fekete tintával vésett betűkkel. A szöveg németül kezdődik, magyarul folytatódik. Időnként egy-egy francia recept és természetesen több horvát, szerb nyelven íródott is felbukkan egymás mellett. Csak éppen annyira vékonyak a lapok, hogy átütődnek a szövegek, itt-ott elmosódnak a betűk, a ráfröccsenő víz vagy zsírcsepp vette kezelésbe a papírt.
Most nálam várakoznak ezek a szépséges füzetek. A legtöbbről azt sem sejthetem, ki írt bele. A Nagyi kézírását felismerem ugyan, de nem kaptam hozzájuk történeteket, nem kaptam hozzájuk életutakat. Csak saját magamból, saját emlékezetemből építhetem fel ezeknek az asszonyoknak egyéniségét. Az pedig bizonyos, hogy én nem lennék képes csak úgy beleírni ezekbe a lapokba. Inkább veszek magamnak egy új és remélhetőleg tartós könyvecskét és azt írom tele a gyermekeimnek. Vagy elmegyek a nyomdába és ezer meg ezer embernek nyújtom át emlékeim csokrát.
Ha szeretnél minden héten ilyen és hasonló történeteket kapni az e-mail fiókodba, íratkozz fel Instant Irodalom Hírlevelemre!
Rengeteg szakácskönyvem van. Régiek, újak. Tele van velük minden polc, szekrény. Azt hiszem végső ideje, hogy végre elő is vegyem őket, sőt ne csak lapozgassam, hanem akár meg is főzzek egy-két ételt. Éppen ezért a héten a polcomon porosodó szakácskönyveket böngészem és a blogon közzé is teszem a főzőcskézéseim eredményét. Lesznek szakácskönyvkritikák és ajánlók is. A véleményemet most se fogom elhallgatni.
Ha pedig esetleg kézzel fogható olvasnivalóra vágysz, kukkants be a honlapom könyv-szekciójába és rendelj!











Kánikula menü: leves levessel
A drága nagyikám egyetlen gyümölcslevest ismert: a liszttel és tejföllel sűrített meggylevest. Egyik nap megfőzte, másnap ettük, frizsider
Én így nyáridőben rengeteg gyümölcslevest próbálok megetetni a gyermekeimmel. A nagyi meggylevesét például úgy utánozom, hogy a kimagozott meggyet joghurttal és némi párolt almával keverem össze, majd mézzel, őrölt fahéjjal, vaníliával, szegfűszeggel és reszelt citromhéjjal fűszerezem. Néha csak párolt almából készül a joghurtos leves, és akkor almalevesnek hívom.
A nyers gyümölcsökből igazán gazdag ilyenkor a választék, és szerintem nem érdemes megfőzni őket. Vagyis persze, csinálhatunk belőlük lekvárt meg kompótot, de azt inkább elteszem a téli, ínséges időkre. Ilyenkor pedig darabolok vagy turmixolok, tejszínnel vagy tejföllel sűrítek és bátran fűszerezek. Ha tudom, hogy nincs gyerek a láthatáron, akkor némi jófajta alkohollal is megdobom a leveseimet. Így készül a sherry
Ezek általában olyan finomak, hogy bátran az étkezés végére is hagyhatom őket, mert desszertnek is beillenének. Ha pedig olyan csúfságokra vetemedek, hogy főzés nélkül készíthető pudingporral is tovább fokozom a leveseim ízvilágát, a siker garantált. Mostanában az éttermek is felfedezték ezt maguknak és sok helyen láttam „görög” gyümölcslevesként feltüntetve a pudingporral és mindenféle gyümölccsel, így például görögdinnye kockákkal, ananásszal készülő finomságot.
A hideg és főzés nélkül készülő levesek nagy tudorai egyébként a déli népek. Ott van rögtön a híres andalúz gazpacho paradicsom, uborka, vöröshagyma, paprika, fokhagyma, száraz kenyér, olívaolaj, sherryecet, víz, só és bors tetszőleges arányú, pürésített, esetleg leszűrt keveréke. Tálaláskor pedig igen apróra kockázott hozzávalók kerülhetnek bele „levesbetétként”. Hasonlóan jó a fehérben pompázó, szintén a spanyol vidékekre jellemző ajo blanco, száraz kenyérből kiindulva, vízzel, sherryecettel, fokhagymával, mandulával, olívaolajjal. Hangulatunktól függően dúsíthatjuk szőlővel, sárgadinnyével, mazsolával is.
Hasonlóan mennyei hűsítő a bolgárok nyári kedvence a tarator, ami tulajdonképpen uborka, fokhagyma, kapor, joghurt, olívaolaj, víz és dió keverékéből állítható elő. A felfrissülés ez esetben is garantált.
Persze senki sem kényszerít, hogy ragaszkodjunk az eredetihez. Néha csak felbontok egy liter paradicsomlevet tartalmazó üveget, szórok bele egy halom zöldfűszert (bazsalikomot, mentát, petrezselymet és hasonlókat), aztán már iszom is. Ha ez így nem elég, akkor kerülhet bele mozzarellakocka, pár csepp olívaolaj vagy megpirított, száraz kenyérkockák. A legjobb az egészben, a variációk száma legalább annyi, ahány forró nap jut a nyárra.
Mert mi ugye azok a népek vagyunk, akik beülnek a vonatba, és még ki se gördül az állomásról, már kerülnek elő a rántott húsos szendvicsek. Mert egyszerűen attól leszünk elégedettek, ha ehetünk, azokat az ismerős hazai ízeket.
Éppen ezért visszük magunkkal a görög nyaralásra a rúd Pick szalámit meg a Trappista sajtot. Ha olasz síelést tervezünk, az egyik csomag Knorr tésztaszósz porokkal van tele, Franciaországba meg az Uncle Ben’s édes
Mert bizony ez a világjáró magyar fazék.
A magyar ember gyomra nem veszi be az olyan furcsaságokat, mint a tányéron is vonagló osztriga, gusztustalan csápokkal tekergődző polip, páncéljából kiehetetlen homár. Szerencsére az osztrákok legalább tudják, milyen az ehető rántott hús, meg azért a krumpli salátájuk se rossz, csak kicsit íztelen. Az olaszok meg olyan nagyra v
És akkor a franciákról még nem is beszéltünk, akik még a rendes reggeli hírét se hallották, soványka kis kávéjukat iszogatják meg fél falatnyi croissantokkal próbálnak jóllakni. Aztán meg csigát meg salátát esznek egész nap. Nem csoda, hogy olyan egyszálbélűek maradnak örökké. A libamájat se jól lesütve, finom foszlós kenyérrel eszik, hanem almával meg édes borral.
Az amerikaiak se sokkal különb népség a folytonos sült krumpli zabálásukkal, komolyan majdnem tüdőgyulladást kaptam, hogy állandóan hamburgert meg krumplit kellett zabálni két pofára.
A sarki kínaiba szoktam ugyan enni néha, egész jó a csípős marhájuk, de Kínában mégis folyton éhen maradtam. Még életemben nem láttam ennyi gusztustalanságot, mint abban az országban. Ezek tényleg felfalnak minden csúszó
Sehol, de sehol nem lehet olyan jókat enni, mint itthon. Anyám töltött paprikájának, sóletjének meg csirkepörköltjének egyszerűen nincs párja. Ha lehetne mindenhová magammal cipelném ezeket.
Ezt a kis bejegyzést az aktuális VKF! kapcsán írtam, nem éppen a témához kapcsolódóan. Ha kíváncsiak vagytok arra, hogy milyen ételeket hoztam haza a konyhámba más népektől, akkor itt megnézhetitek mindet.












Elkészítése: A káposztát félbe vágjuk, majd vékonyra reszeljük, vagy ha elég ügyesek vagyunk, akkor késsel is vághatjuk. A besózott káposztát egy órára szitába tesszük, hogy leve lecsöpögjön. A várakozás elteltével a káposztát kinyomkodjuk. A salátaléhez elkeverjük az ecetet és a vizet, majd ebben feloldjuk a cukrot. Ezt a levet öntjük rá a káposztára, majd hozzákeverjük a tejfölt is. Valószínűleg nem lesz szükség további sózásra, hiszen már a kezdet kezdetén besóztuk a káposztát.


