Eleddig abban a hitben éltem, hogy Lőrinc augusztus 10-én ejti meg azt a poétikus aktust, hogy belepisil a dinnyébe és ez által elrontja az ízét. Az internet áldásos hatásának köszönhetően azonban számomra is kiderült, hogy ez a dátum csak a szeptember 5-i Lőrinc napon jön el. Tehát még akad 3 hét a dinnyefogyasztásra. Imígyen.
Hosszú kezű, hosszú lábú, sete-suta alig-kamaszként a nyarak egy részét olyan varázslatos helyszíneken töltötte a korosztályom mint a telek/rancs. Itt egy szál bikininadrágban múlattuk az időt, szórtuk a homokot, tömtük a mosatlan, permetszert ritkán látott gyümölcsöt. A fürdőalkalmatosságnak kinevezett betonhengerben időnként megmártóztunk, vagy a szofisztikáltság netovábbjaként kifejlesztett, állványra szerelt és napon jó alaposan felmelegedő hordóból locsoltuk magunkra a vizet.
A dinnyét úgy ettük, hogy egy felnőtt a kezünkbe nyomott egy szép szeletet, mi meg haraptuk, a magokat időnként lenyeltük, időnként távolba köpő versenyt rendeztünk. Az édes, ragacsos lé meg csorgott lefelé a csupasz, feketére sült mellkasunkon. A rózsaszínes csermelyeken persze megtapadt a homok, de gyorsan meg is száradt és mindig csak az alkonyattal érkező hazaindulási huzakodás előtt vettük a fáradtságot, hogy lemossuk magunkról.
Sok dinnyét ettem a nagymamám szőlőlevelekkel körbeárnyékolt, zöld oszlopokkal ékes teraszán is. Mi gyerekek általában abban a szerencsében részesültünk, hogy a vékony szeletek közül mindig a leginkább magtalant választották ki számunkra. Ezt is csak harapni kellett, bár ünneplő ruhában ez már komoly kihívást jelentett.
A nagytatától gyorsan eltanultam, hogy a közpe a legfinomabb, ezért az ki kell vágni, akkurátusan félretenni, majd a fehér részig, azaz az egyre íztelenebb részekig eljutva hirtelen visszatérni a legtökéletesebb falathoz, a dinnye lényegéhez.
Manapság már késsel és villával eszem a dinnyét, sőt szalvétát is a kezem ügyébe készítek. Mániás lettem ugyanis, már nem szeretem, ha mindenfelé csorog a lé. Csorogjon csak szépen az én számba. Meg aztán már azt sem igazán csípem, ha könyékig ragadok a létől.
A gyermekem, illetve az egyre divatosabb édes-sós dinnyés saláták előállítása érdekében pediglen már olyan áldozatokra is képes vagyok, hogy fél dinnyéket magozok ki türelmesen, egészen aprórakockázva a húsát. És a közepét, a lényegét még mindig félreteszem. De már nem mindig magam, hanem most már a gyermekem kedvére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése