Szolid vasárnapi horror


Legtöbbször mit sem sejtve ültem a vasárnapi ebéd csinosan terített asztalához. Minden második héten volt mit ünnepelni: születésnap, névnap, egyéb sátoros ünnepek. Ilyenkor az ételek végeláthatatlan sorokban vonultak fel az asztalra, mindig megállapítottuk, hogy nem érdemes siránkozni addig, ameddig ennyi jót és finomat pakolhatunk a gyomrunkba.

A legmélyebb nyomokat azonban mindig a húsleves hagyta bennem. Hogy én hogy szeretem? Üresen, amolyan erőleves módon, szigorúan tészta nélkül, esetleg egy csomó apróra vágott petrezselyemzölddel. Attól még, hogy nem pakolom tele a levesemet mindenfélékkel, a benne főtt cuccok íze így is érezhető, Anyu gyöngytyúkból előállított csodája például mindig lestyántól illatozott.

Szerencsémre az ízüket, színüket levesnek adó hozzávalókat általában gondosan egy tányér nevű elkülönítőre teszi a gondos háziasszony, hogy aztán a kanalazás után megkezdődhessen a csámcsogás. Meredt lábak, tollatlan szárnyak lesznek éles fogak martalékai. A nyak aprócska cafatjait csak szívó-szürcsölő hanghatások kíséretében lehet kinyerni. Ezek a percek egyesek számára az élvezetet, mások számára a merő borzalmat jelentik.

A belső szervek felett általában már komoly frontvonalak alakulnak ki: a legértékesebb májfalatok, a szív és a zúza a legjobb csokitorta ígéretével egyenértékű. És akkor még nem is beszéltem az agyról. A csirkének mini agya van, két pici gömböc, szürkés színben. Úgy lehet hozzáférni, ha az ember nagy erőbehatással szétnyitja a koponyát, aztán onnan kipiszkálja. Van nyúlványa is, íze nem sok, de a puha állaga miatt megéri a nehézségeket vállalni. Naná, hogy a gyerekek elsőbbsége megkapni ezeket a pici csemegéket.

Sokszor, így tavasszal hetente veszek aprólékot, teszem a legnagyobb lábasba, mellé répát, petrezselymet, hagymát, karalábét, zellert pakolok. Sokszor főzök bele borsót is, vagy ha elfogyott a leveszöldség, leszűröm a levet és más ételekhez használom fel. Új leveseket kreálok belőle vagy rizst főzök benne. Csak egy dologgal nem tudok megbirkózni. A lábak, fejek, taréjok és ki nem bukkant tojások jelenlétével. Többször történt már, hogy megégettem a kezem, mert túl gyorsan szerettem volna megszabadulni a házi szárnyasok meredező testrészeitől. A számat viszont azért szoktam megégetni, mert a májat meg a legjobb csemegének tartom és igyekszem kilopni a frissen elkészült levesből.

Mit tehetnék hozzá? Kissé skizofrén a hozzáállásom a dinoszauruszok legközelebbi leszármazottaihoz. Gyerekkoromban egészen konkrétan még rettegtem is tőlük, paréjt se mertem átdobni a kerítésen, mert mindig őrült kavarodást okoztak a buta tyúkok. Azóta nagyjából döglött állapotban, szépen kibelezve randevúzunk egymással, ami az én részemről meglehetősen boldog állapot, a csirkéket meg nem szokták megkérdezni.

Ui: Csigatészta nélkül meg nem élet az élet. Ezt az 1-es számú gyermek üzeni a világnak.

3 megjegyzés:

Niki írta...

Gyermekkoromban,édesapámé volt a csirke vagy a tyúk feje,amiből az agyát én kaptam meg...nagyon szerettem,az volt a vasárnapi húsleves fénypontja,persze házi szárnyasból:)Még a mai napig szeretem a csirke lábát és nyakát"elcsámcsogni",férjemmel együtt,amit a gyermekeim is szivesen tesznek velünk együtt:)De sajnos hiába próbálom visszaidézni a mi asztalunkra a gyermekkoromból megmaradt húsleves tálalását,fogyasztását-mert akkor ott az egy szertartás volt-nem olyan mint akkor ott gyermekkoromban...

Flat Cat írta...

Gyerekkoromban a főtt hús a lábakkal, fejjel együtt az asztalra került minden egyes vasárnap. Ráadásul úgy, hogy a lábak és a fej a főtt taréjjal, szemekkel mindig elém lógtak, majdnem bele a tányéromba. Na én ezért gyűlöltem meg a tyúkhúslevest egy életre...

GasztroRéka írta...

Egyszer egy ismerősünk ajándékba küldött húslevest,ahogy a lábasba öntöttem szembenézett velem a tyúk egész feje,csőröstől mindenestől. Akkorát sikítottam kiszaladtam a konyhából,és amíg a kukába nem végezte én vissza sem mentem. Szóval fej nálam kizárva.... Régebben én a nyakért rajongtam.