A csillár jegyében

- Mégis mit ettetek? - kérdezi a gyermekfelügyeletet ellátó, miután hazatértünk.

- Nézzük csak, borsólevest, marhasültet meg almás rétest. Ja, meg előételnek gnocchit.

Ez a menü akár egy egyszerű kis, kockás abroszos étterem palettájáról is származhatna. De ez az este semmiben sem számított egyszerűnek. Tökéletes volt, minden tekintetben. Ezúttal az Onyx éttermet vettük szem- és hasügyre a drágámmal.

A hely a Gerbeaud-épület oldalában bújik meg, s ha jól értelmeztem, tulajdonosilag is oda tartozik. Belül viszont nem a régimódi cukrászdai milliő az uralkodó, hanem ez a mostanában nagyon divatos, felfuvalkodott neo-barokk. Már megszoktam ezt a stílust, ami engem az ámerikai újgazdag rapperekre emlékeztet, és egyre mókásabbnak találom. Mondjuk semmi eleganáciát nem vélek felfedezni a mindenhová odabiggyesztett csillár motívumban, a fekete, óarany és fehér mintáktól zsúfolt kombinációjában, mégis meglepően kellemesen és jól működik a tér. A székek, asztalok kényelmesen nagyok, van tér az ember körül.
Na és a mosdó, erről is szólnom kell, mert egyszerűen imádom az ilyen szoba szerű, székkel, képekkel, óriás tükörrel és gondosan odakészített törölközővel ellátott helyiségeket!

Az étlap óriási papírdarab, meglepően kevéske fogással. Mégis nehéz választani, az ember legszívesebben mindenből kérne egy keveset. A drágám nem is szőrözik ilyesmivel, az Evolúció menüre bök, talán a libamáj ígérete a legcsábítóbb. Én magamnak válogatom össze a menümet, egyikünk se hibázott. Addig is amíg töprengtünk, jött a kedvencem, az üdvözlő falat. Ha ennek a célja, hogy megadja az est hangulatát, nem is kezdődhetne jobban a vacsora. A padlizsán habnál fantasztikusabbat még nem kóstoltam, de a bélszín carpaccio se marad le mögötte. És a kenyér! Puha, szinte vizes, a tökéletes kenyér, nagy jó lehet rá kenni a vajat, és nagyon gyorsan fogy.

A libamáj két felfogásban érkezik, egyrészt pisztránggal rétegezve, másrészt pudingra emlékeztető krémként. Az előbbi talán egy picit túlbonyolított történet, az ízek kicsit összegabalyodnak, a drágám pedig szereti őket egyesével is érezni. A krémen nem találunk fogást, ennél mennyeibb dolog nem történhet libamájjal.
Az én padlizsánnal töltött gnocchimmal sincs gond, puha, ízletes és a körülötte csordogáló szósz is zseniális, bár ezúttal is lehagytam volna a zselét, ami a bazsalikomot hivatott szimbolizálni.

Mindenek felett álló kedvencem a leves, nemcsak az íze, a tálalása miatt is. Forró tányér érkezik, rajta kicsinyke csoportban álldigáló hozzávalók. A pincér meg hozza a kis kancsót és abból ömlik szemünk előtt a leves a tányéron lévők köré. Az én tányéromon kecskesajttal töltött ropogós tekercs, pisztráng és cukorborsó héj trónolt, köré pedig a legpuhább borsó krémleves érkezett. Tökéletesen összeillő ízek. A drágám bárányos-tárkonyos levese még rafináltabb, utánozhatatlanul járja át a fűszerek és húsok íze.

A főétel mindkettőnknél marha, különböző felfogásban, sokféle ötlettel, sous-vide-dal meg amivel csak kell. A vajtök-főzelék a legkülönlegesebb ezeken a tányérokon. Ha ilyen tökfőzeléket adnának a menzákon... nem lennének válogatós gyerekek.

Ekkor már teljesen tele volt a pocak, de még jött a desszert. Imádtam, hogy az adagok nem miniatürizáltak, hanem szép szelet húsok, percekig kanalazható tálnyi levesek, köretek.

Az édességet már szó szerint csak a szemünk kívánja, de vétek lenne otthagyni az újragondolt somlóit meg az "almás rétest", sült alma fagyival, fahéjas habbal. Plusz meglepetésként Szulló Szabinával, a konyhafőnökkel is beszélgetünk pár szót. Ígéri, hogy e-mailben küldi a kenyér receptet, már meg is érkezett postaládámba. Hamarosan ki is próbálom, bár így első olvasatra erősen emlékezetet a blogokon végigfutó dagasztás nélküli kenyérre.

Mosolygós és kedves, akárcsak a pincérek. Lehet velük beszélgetni, nem sietnek sehová, mesélnek, magyaráznak és közben mindent beleng valami általános laza jókedv. Csúcs étterem ide vagy oda, nyoma sincs a karót nyelt feszengésnek. Egyszerűen csak tökéletes. Ennél tényleg nem kell több.

A képek az Onyx honlapjáról származnak.