Mit hoztam?

Elég szépen emancipálódtam az utóbbi időben, ami az állampolgári öntudatomat illeti. A röszkei határ mindig is a feszült félszegséggel vegyes idegeskedések helyszíne volt. De amióta felújították, azt gondolná az ember, hogy végre haladósabb lett a dolog a szép tágas helyen. Egy frászt. A schengeni fegyelem magyar módra úgy valósul meg, hogy az előtted várakozó 5 db autót 20 perc alatt képesek feldolgozni. Régebben ezt megszeppenve tűrtem és vártam volna.

Nos, tegnap - életemben először - majdnem leüvöltöttem a hajat a vámos fejéről. Lehet, hogy nem ő tehet róla, de akkor sem foghatom fel, minek kell megtapogatni a csomagokat, illetve megkopogtatni az autó oldalát, megbökdösni az üléseket. Ha még az alvó gyerekek ülését is elkezdte volna babrálni, talán börtönben végzem, mert erőszakot alkalmaztam volna hivatalos személy ellen. Így csak jól megmondtam neki a magamét. Egyszerűen nem hiszem el, hogy erre ne lehetne kitalálni valami hatékonyabb módszert.

Aztán, amikor már az autópályán száguldottam, akkor jutott eszembe, hogy tulajdonképpen hoztam én valamit, ami értékes. Egy zacskónyi emléket, ételekben manifesztálódva. A múltkor Gabojsza, akinek családja szerint istenit főz, azt kérdezte, hogy miket vegyen Szabadkán. Alig mertem bevallani, hogy én nem igazán járok ott boltokba, ugyanis a család olyankor ellát minden földi jóval. Így most vasárnap beugrottam a Rodic-ba és felpakoltam a kedvenc, gyerekkorom ízeit őrző édességeimet, rágcsáimat és hozzávalóimat.

Olyan érdekes, hogy egy csomó dolognak még a csomagolása sem változott, és szerencsére nem privatizálták és vonták saját egyen-ízlésük uralma alá a multik ezeket a termékeket. Így ehetek ajvárt és mogyorós karamellát, ratlukot meg Jaffa kekszet, Carnex pástétomot meg Plazma kekszet is. Pont úgy, mint régen, amikor még féltem, hogy elveszik a Pick szalámit meg a Trappista sajtot a határon.