Előétel

Én mindig csak az előétel vagyok. Jön, mondja, hogy szeret, aztán megy. Már a látszatra se ügyel. Tudja, hogy tűröm. Én már nem tudom miért. Azt mondja "az asszony". Így mondja a fülem hallatára. És én mi vagyok?

Próbálom behálózni, elkápráztatni, de mindig elmegy. "Jaj, mucuskám, ne főzzél nekem semmit. Nem ehetek belőle sokat, tudod, az asszony gyanút fog, ha nem szedek kétszer a tökfőzelékből. Te jó ég, milyen finom ez a rákkoktél, hol tanultál te ilyeneket? Van még abból a jó kis francia konyakból?"

És én már leszoktam a rendes terítésről, a rendes vacsoráról. Hivatásos előétel lettem, felszolgálom magam neki meg a apró kis falatkáimat, kortyni aperitívet, hogy felviduljon, hogy beinduljon. Mert imádja kóstolgatni a kis különlegességeimet, a sós, az édes, a savanyú, a csípős apró kis meglepetéseit, az ízek falatnyi villámlásait. Na, meg engem, azt mondja, igazi ínyencség vagyok, de. Deee! Józanabb pillanataiban azzal jön, hogy nem hagyhatja oda amit húsz év alatt felépített, az üzemet meg a boltot.

Aztán a múltkor egy kicsit több volt a konyak, édesbúsabb a hangulat és a szememre vetette, hogy túl különleges vagyok. Hogy velem nem lehetne élni, túl finom vagyok, de ha minden nap velem lenne, éhen halna és sohasem lakna jól. Az ínyencségek nem arra valók, hogy felzabálják őket, mondta ő. Így aztán továbbra is maradok előétel, (ét)vágygerjesztő.