Szabadkai gurmand túra 2.

Tito szakácskönyve

Tito elvtárs ott figyelt minden osztályteremben, a tábla felett. Ennél több személyes emléket hiába is keresnék vele kapcsolatban, 3 éves voltam amikor meghalt. De mivel még tíz évvel a halála után is ily nagy tiszteletnek örvendett, azt le kell szögeznem, tudott valamit az öreg.

Mint utólag kiderült ahhoz is hatalmas tehetségre lehetett szüksége, hogy ezt a Jugoszlávi néven futó országot összetartsa, hiszen lakosai hajlamosak egymást gyilkolni nemzetiségi alapon. Teszik ezt annak ellenére, hogy a kaja a Vardártól (Macediónia) a Triglávig (Szlovénia) nagyjából mindenhol hasonló. Például csevap, olvasztott kajmakkal meglocsolt lepényben, apróra vágott vöröshagymával.

Forgatom a legújabb szerzeményemet, Tito szakácskönyvét. Ebből a könyvből elsősorban az derült ki számomra, hogy az öreg szerette ám a hasát is. Sokat utazott, sok mindenkit látott vendégül és rengeteg időt töltött a terített asztal mellett. Ez derül ki ebből a könyvből, amely a díszvacsorák világán keresztül mutatja be a közelmúlt történelmét. Indulásként a 44-ben Sztálinnal elköltött vacsorát tálalják fel nekünk, a Vöröshadsereg bevonulásának előestéjén. Aztán csak lapozok, lapozok, még felsorolni is nehéz, hány államfő, Churchill és Kennedy, királyok és királynők, filmsztárok mint Liz Taylor és Gina Lollobrigida koccinthattak Titoval. Alig néhányan élnek már, lassan a történelemkönyvek lapjaira kerül Szaddam és Causecu egyaránt.

Szakácskönyvről lévén szó, az asztaltársaság mellett legalább ilyen fontosak a feltálalt ételek. Ezek érdekessége, újdonságtartalma azonban teljesen háttérbe szorul az illusztris vendégsereg mellett. A francia elnöknek példuául a már általam is emlegetett proját kinálták, Josephine Baker pedig többek között a mi túrós rétesünkhöz hasonló struklit kapott. Egyszóval a kaják is inkább kicsit történelem ízűek, nagyrészt egyszerűbbek, hagyományosabbak. Persze azért szó se róla, szívesen odaülnék a földre a zöldborsos bélszín mellé, Afganisztánba, sőt még azt a savanyú káposztával körített véres hurkát is elfogadnám, amit Willy Brandt-tal az NSZK kancellárja evett meg Titoval együtt.

Egy nagy hibája van, ennek a modern tördeléssel, színhasználattal és rengeteg korabeli képpel gazdagon felszerelt könyvnek, kedves olvasóim, mégpedig az hogy szerb (vagy inkább a régi testvériség jegyében szerbhorvát?) nyelven íródott, így elég korlátozott olvasótáborra tehet csak szert Magyarországon.