A második nap a gyerekek már nagyon éhesek voltak, de még kitartottak. Pedig jó alaposan bevajaskenyereztek reggel, ebéd körül azonban ez már nem tarott ki. Zsófia a szíve és gyomra szerint már nem tiltakozott volna annyira, de a két nagy fiú őt is magával rángatta az asztal mellől.
Oltványi Jolán, nyugalmazott fizikatanárnő látszólag csak legyintett unokái makacskodására, magában pedig azt mondogatta, hogy "majd én megmutatom ezeknek a pimasz kölköknek". Ez volt élete jelmondata, a pimasz kölkök meg sehogy sem akarták megtanulni a leckét. Sem az iskolában, sem otthon. Sőt, most már unokái is egyre jobban elkanászodtak. Hiába no, a kismenye nem egy született pedagógus. Bezzeg ő! Ő tudta, hogy kell bánni a kölkökkel, nála nem volt kecmec meg órai sugdolódzás. Szigorúan, de igazságtalanul osztogatta az egyeseket, szívesen állt bosszút minden órai kihágásért. Aki tanult, az tudott, nem véletlen, hogy milyen sok mérnök került ki a kezei alól.
De most nem a nagyhírű gimnázium felvételire készülő tanulóival állt szemben, hanem a három, egyre jobban kamaszodó unokájával, akik kijelentették, hogy ők bizony életükben meg nem eszik a gombóclevest. Mert undorító. Hogy lehet ilyet ételre mondani, hogy undorító? Borzasztóak ezek a mai gyerekek. De kitoltak magukkal, addig ugyanis nem kapnak szilvás gombócot sem, amíg meg nem eszik a gombóclevest. Mivel pedig minden nap nála ebédelnek így a nyári szünetben, előbb-utóbb kénytelenek lesznek ráfanyalodni a főztjére.
Na jó, neki se éppen a kedvence a gombócleves, akármilyen apróra vágja a hagymát, azért még mindig maradnak úszkáló darabkák. De hát valamit csak csinálni kell a szilvásgombócból kimaradó tésztával, nem dobhatja csak úgy a szemétbe. Valamit valamiért. Előbb a leves, aztán a finomság.
De hiába hintette meg jó vastagon fahéjas porcukorral a zsemlemorzsába forgatott szilvásgombócokat, hiába tette ki jelentőségteljesen a leveses fazék mellé, a gyerekek még nem törtek meg.
Aztán harmadik nap már tizenegy körül elkezdett nyafogni a Zsófi, hogy "éhes vagyok, éhes vagyok". Jolka mama, aki nem szolgált rá erre a kedves névre, most elégedetten dörzsölte a kezét. És neki lett igaza, a fiúk is szépen leültek, fintorogva bár, de bekanalazták a háromszori melegítéstől csirizessé mállott gombócokkal és körömnyi hagymadarabokkal tarkított piros levet. Aztán végre a tányérra került a szilvásgombóc. Mindenkinek szigorúan 6 darab. Se több, se kevesebb nem járt. Csakhogy így harmadik napon már a nyár kedvenc csemegéje se volt az igazi, a tetején a cukor vastag betonréteggé állt össze, a tészta szivacsos lett a sok állástól, a szilva meg löttyedten szomorkodott odabenn.
Hogy megtanulta-e valaki a leckét? Az biztos, hogy Jolka mama a következő nyárig nem állt neki szilvásgombócot gömbölygetni, a fiúk pedig ha nem is szoktak le a nyafogásról, de azért mindig megették ezentúl az eléjük rakott leveseket. Különösen ha utána kőtt kalács következett.
2 megjegyzés:
Ági, mondhatok valamit? Nem rosszmájúságból,igazán nem, csak a "sem-se" használata nem ..ööööööööö... jó.
Egyébként pedig rajongód vagyok. :o)
Azt hiszem értem, bár ha úgy vesszük, hogy ez valakinek a gondolatai, majdnem élő beszéde, akkor még hitelesebb is a pongyola stílus, hiszen úgy beszélünk. De azért igyekszem javítani.
Megjegyzés küldése