VKF! Betyáros zöldbableves

A fából ácsolt, zöldre festett terasz a nyári ebédek színhelye volt. A körbefuttatott szőlő árnyékot adott, szélfogóként is szolgált, csak sajnos a méheket is odavonzotta időnként. Joli nagyi a tartalmas levesek és könnyed tészták, szilvásgombócok és barátfülék híve volt, különösen péntekenként.

A zöldbableves tejföllel készült, aztán a Kern-féle gyomor és ízlelőbimbók tűrőképességének megfelelően ki-ki némi ecetet löttyintett bele. Számomra ezek a sűrű, tejfölös levesek ma is elképzelhetetlenek egy pici ecet nélkül, tehát szerintem ezek igazi komplementerek: a lisztes-tejfölös sűrítés bársonyossága és az ecet karcossága.
Az alábbi bableves alapjai talán a 99 leveses könyvből származnak, de annyiszor készítettem, hogy az eredeti már csak nehézkesen felfejthető.
Betyáros zöldbableves
Mi kell hozzá? Fél kiló zöldbab, 10 deka szalonna, 2 kis szál debreceni főzni való kolbász vagy virsli, 1 vöröshagyma, 2 répa, 1 petrezselyem gyökér és a zöldje, 1 paprika, 2 paradicsom, 2 dl tejföl, 1 evőkanál liszt, 2 kiskanál őrölt paprika, só, bors. Hogyan készül? A hozzávalókat ízlés szerint összedaraboljuk. A paradicsomot forró vízbe mártjuk, ez által a héjától könnyedén megszabadítjuk, magjait kiszedjük és úgy vágjuk össze. A szalonnát addig pirítjuk, amíg kiengedi a zsírját. A kiolvadt szalonnát kiszedjük, az edénybe pedig beleszórjuk a hagymát, átforgatjuk, megpároljuk. Hozzáadjuk a zöldségeket. Egy kicsit pároljuk, majd felöntjük kb. 1 liter vízzel. Fűszerezzük. A tejfölt csomómentesre kikeverjük a liszttel, őrölt piros paprikával, merőkanálnyi levessel lazítjuk. Amikor a majdnem teljesen zöldbab megpuhult, belekeverjük a levesbe a tejfölt is és még egyszer felforraljuk. Ekkor tesszük bele a kolbászt is. Mire a liszt szépen besűríti a levest, készen is vagyunk. Nagy adag petrezselyem zöldjével megszórva tálaljuk. Természetesen ki-ki löttyinthet bele némi ecetet és ne feledkezzünk meg egy két karéj kenyérről sem, úgy az igazi.

Csak nem cukkíni?

A cukkíni recepttár gazdagításához szerény eszközeimmel én is hozzájárulnék, amikor anyós egyik kedvenc receptjét kicsit átalakítva közlöm.

Rakott csirke

Mi kell hozzá? Személyenként fél csirkemell filé, néhány karika cukkíni (az eredeti recept szerint paradicsom), néhány bazsalikom levél, reszelt kecskesajt, vaj a sütéshez, só, bors.

Hogyan készül? A csirkemellet 2-3 szeletre vágjuk keresztben. A szeleteket megfűszerezzük, majd vajban elősütjük. A húst egy tűzálló tálba helyezzük, szépen egymás mellé pakolgatjuk. A vajban a cukkínit is picit átsütjük, éppen, hogy csak elinduljon a folyamat, aztán a csirkeszeletekre halmozzuk. Az eredeti receptben paradicsom van, azt elősütni sem kell. A zöldséget megszórjuk apróra vágott bazsalikommal és reszelt sajttal, majd 20 percre, a sajt pirulásáig betoljuka sütőbe.

Amit nem lehet fokozni

.... és nem is kell.

Péntek reggel, úgy fél nyolc körül, éppen a párnába fúrt arccal hallgattam, ahogy a drágám borotválkozás közben megvitatja az élet fontos dolgait a tízhónapossal. Ebbe az idillbe csöngetett bele a Varga gazdaság szállítója, megjegyzem a megbeszéltekhez képest egy héttel korábban. Némi nincs-is-itthon-annyi-pénz című válsághelyzet előadása és megoldása után már élvezettel bontogattam a hatalmas csomagot.

Berendeltem ugyanis vagy tíz kiló húst, ezzel is megdöntve azt a teljesen hibás előfeltételezést, hogy a bio kaja élvezhetetlen csírarágcsát jelent. Vállalom. Szeretek húst enni. Egy jól elkészített sült falatozása közben érzem azt az életenergiát, amit őseink egy-egy hősies vadászat után, a tűz körül mormogva átélhettek.

Amikor az egyik csomagból előkerült egy nem sokkal korábban lemészárolt marha teljes bélszín elnevezésű darabja, felkacagtam a gyönyörűségtől. Ennek úgy harmadát, azt a csinosan elkeskenyedő részt vacsoráztuk meg aztán. Aputól átvett és hittel vallott alapelvem szerint a jó húst a lehető legegyszerűbben kell elkészíteni. Ez jelen esetben azt jelentette, hogy szigorúan sózás nélkül, csupán egy hintésnyi frissen őrölt borssal sütöttem meg a vaskos szeleteket. A sercegő vaj biztosította a bársonyos alaphangot, az olíva olaj meg nem engedte megégni az ételt, ami alig 2-2 percet tartózkodott a serpenyőben.

Hozzá az egyszerűség és a harmónia kihangsúlyozása jegyében vajjal elkevert tört burgonyát és a bors ízére rímelő rukkolát (borsmustárt) ettünk mindenféle öntet nélkül. Hogy s hogy nem fokozhatatlan tökéletességet sikerült az asztalra varázsolnom a bélszínérmék képében, kívül milliméternyi ropogós kérget kapott ugyan a hús, de belül még rózsaszín lágysággal kényeztetett, túlzottan véres jelenetek nélkül.

A borospincéből: S ami majdnem elfelejtődött a nagy élvezkedés közepette: azért csak lehetett fokozni a fenti élményeket, nevezetesen egy Brunello di Montalcino-val 2001-ből, Argiano-tól. Nem szeretnék túlzásokba esni, de ez egy jó bor. Tízezer forint környékén, a maga nemében nagyon jó bor, mondhatni számomra megtestesíti a vörösborról alkotott elvárásaim esszenciáját: selymes, de van benne erő, alaposan kiérződik a vanília és az édeskés meggy. Ennél többet én nem éreztem ki belőle, mondjanak bármit is az okosok. Viszont élveztem. De még mennyire, hogy élveztem.

Dupla mentás dinnye sörbet

Amikor az első zöld hasú, csíkos hátú haverok megjelennek a piacon, még félve közelítek hozzájuk. Vajon elég édesek? Aztán ha jó nyarunk van, néhány hét múltán már szinte utánam dobálják a jól ellátott árusok. Az idén - szidhatjuk ugyan a gyorsan jött és igen kitartó forróságot - a dinnyék ízére azonban nem lehet panasz.

Szinte minden nap kuksol a hűtőben egy fél dinnye, így a torlódó készletek időnként vészintézkedések meghozatalára késztetnek. Mint kiderült egy jól eltalált kombinációval ennek a gyümölcsnek is adható némi plusz "csillogás".

Dupla mentás dinnyes sörbet

Mi kell hozzá? 1 kiló kimagozott, héjától megfosztott görögdinnye, 1 dl víz, 10 deka + 3 evőkanálnyi cukor, maréknyi szárított menta, maréknyi friss menta, 2 dl tejszín, 2 evőkanálnyi gyógyfüves likőr - jelen esetben ez a horvátok büszkesége, a 23 féle füvet tartalmazó Travarica volt.

Hogyan készül? A szárított mentából egy deci vízzel erős teát főzünk, leszűrjük, majd a tíz deka cukor hozzáadásával sziruppá forraljuk. A dinnyét összeturmixoljuk és hozzáöntjük a szirupot és a likőrt. A keveréket megfelelő dobozba öntjük és a mélyhűtőbe tesszük legalább 6 órára.

A legtöbb sörbet recept szerint ezt a nyalánkságot kevergetni kell, de én elég lusta szakács vagyok, el is felejtettem kevergetni. Mégsem fagyott tömbösre, hanem szép szilánkos maradt a massza, talán a hozzáadott alkoholnak köszönhetően.

Amikor eljött az étkezés ideje, a maradék cukorral felvertem a tejszínt és belemetéltem a friss mentát. A poharakba alulra került a rózsaszín jég, felülre pedig a zöldpettyes hab. Mennyei frissítő a dinnyeérlelő napokra.

Gesztenyeparfé

Az általam összekombinált parfé inkább a karácsonyi menüsorba kívánkozik: a gesztenye és aszalt szilva inkább téli nyalánkságok, de a fagyosság okán kis áldozathozatal árán akár nyáron is élvezhető.

Hogy mégis miért szedtem elő a szigorúan ízesítés nélküli gesztenyemasszát a mélyhűtőből? Mert a tízhónapos imádja a gesztenyét, de egyszerre akkor sem képes nagyobb mennyiséget befalni, ha átlagon felülinek is tekinthető az étvágya.

Gesztenyeparfé

Mi kell hozzá? 3 tojásfehérje, 2 dl tejszín, 15 deka porcukor, 20 deka gesztenyemassza, 10 deka aszalt szilva illatos fehérborban puhára főzve.

Hogyan készül? A tojásfehérjét kemény habbá verjük, majd a vége felé fokozatosan beleszórjuk a cukrot is, amitől fényes lesz a hab. A tejszínt külön tálban szintén felverjük és a tojáshoz forgatjuk. A gesztenyét nagyobb lyukú reszelőn lereszeljük, a szilvát pedig felkockázzuk. Az egészet összeforgatjuk, fóliával kibélelt formába töltjük és legalább 8 órát fagyasztjuk mielőtt az asztalra kerülne.

A cicaasztalra: Egy darabka csirkemellet, néhány szem aszalt szilvát és egy közepes krumplit puhára főztem, összeturmixoltam majd hozzákevertem két kiskanálnyi gesztenyemasszát. Aztán nem győztem elég gyorsan kanalazni a tátogó szájacskába.

Júniusi körválaszom

Kissé nehézkesen ugyan, de csak sikerült visszafejtenem, hogy a Marmaladetól kapott körkérdés Pirikenagyitól indult útjára. Az olvadozó lavinaként blogokon végigcsorgó kérdés esszenciája pedig imígyen szól: "Megehetem? Lefényképezted már?".

Valami ilyesmi nálunk is gyakran elhangzik, de általában együttműködő segédkezéssel fűszerezve. Hol türelmesen, hol kissé türelmetlenül. A drágám valószínűleg megszokta már blog-szenvedélyemet. Fényképezni pedig mindig is szerettem. Amikor egy-egy pillanatot sikerül elkapni, nagyon büszke vagyok magamra. Az esetek többségében pedig szép mustársárga színezetet vesz fel ábrázatom, annyira irigykedek azokra, akik ebből a szempontból profibb eredményre képesek nálam.

Titokban meg vagyok győződve arról, hogy én inkább írni tudok, mesélni az ételekről. Gasztro mániám szép lassan fejlődött mindent maga alá temető hobbivá: egész családunk enyhén szólva is kaja-fetisiszta, gyerekkoromban Párizsból röptetett kecskesajton és isten-tudja-honnan beszerzett rákkonzerven acéloztam ízlelőbimbóimat.

Aztán hirtelen ott találtam magam egy albérlet két négyzetméteres panel konyhájában, a makarónikészítés előzményeként felgyújtott étolajos lábassal. Talán ez a pillanat volt az, amikor eldöntöttem, ideje megtanulni főzni. Vagy a közgáz-menza egysíkú kínálata taszigált egyre gyakrabban a konyhaajtón befelé?

Szóval kábé a drágámmal való megismerkedésünk idején kezdtem el főzni, magam és vendégeim egyre nagyobb megelégedettségére. Aztán elkezdtem olvasni róla, falni a szakácskönyveket. Végül jött az írás is. A férjem pedig megadóan tűrte a kísérletezést, fel-felcsillanó reménnyel figyelte a ténykedésemet. Mostanában szerencsére egyre gyakrabban hangzik el az elégedett sóhaj, "Ez isteni volt!".

És a tízhónapos kis trónörökös? Nos, neki egyelőre nem sok beleszólása van a dolgok menetébe, de mivel az ő kajáját nemigen szoktam fotózni, nincs túl sok kifogása a konyhai ügymenet ellen. Ráadásul türelmét nagy mértékben lehet fokozni egy-egy kenyérdarabka, buláta vagy köles puffancs bevetésével. Most még ilyen egyszerű kajákkal is lekenyerezhető a szentem, de ki tudja meddig.

Az utóbbi 2-3 hónap azonban számomra kissé meglepő hozadékát is felszínre hozta a blogolásnak. Egyre-másra kapok ugyanis e-maileket, telefonhívásokat. Ismerőseim evős, szakácskönyves és hasonló kérdésekkel fordulnak hozzám. Mit lehetne kezdeni egy csokor medvehagymával vagy egy szép szelet tonhallal? Van-e valami ötletem a hétvégi grillezéssel kapcsolatban? Érdemes-e megvenni azt a jó vastag szakácskönyvet? És különben is hol lehet ezt vagy azt beszerezni?

Túrós süti

Lassan belakom az NLCafé kínálta lehetőségeket. A blogolás mellett egy bizonyos fórumnak is aktív résztvevője vagyok, jó kis társaság gyűlt össze, találkozni is szoktunk. Ilyenkor úgy érzem muszály előrukkolnom valami sütivel, pedig a többség inkább a fogyókúráját tartaná fontosabbnak a nassolásnál. Így aztán mindig lesz egy kis maradék is, de sebaj, nekem ízlett ez a túrós süti, amit két recept alapján alkottam meg.

Mi kell hozzá?

A tésztához: 20 deka finomliszt, 10 deka hideg vaj, 6 deka porcukor, 1 tojás sárgája, 1 evőkanálnyi tejföl, fél tasak sütőpor, 1 citrom reszelt héja, csipetnyi só.

A tészta tetejére az eredeti recept szerint: 1 kg túró, 20 deka cukor, 3 tojás, 2 dl tejszín, 1 csomag pudingpor, sárgabarackbefőtt.

Hogyan készül? A tészta hozzávalóit robotgéppel összekevertem, fóliába csomagoltam és egy órára a hűtőszekrénybe száműztem. A várakozás elteltével komoly nehézségek árán igyekeztem kinyújtani a tésztát, majd amikor ez nem jött össze, ujjaimmal a tepsibe nyomogattam, kvázi egyenletes vastagságban. 15 percig a töltelék nélkül elősütöttem a tésztát.

A töltelékhez a befőttön kívül minden hozzávalót összekevertem, a tésztára öntöttem. A legtetejére vékonyra szeletelt őszibarack befőttet helyeztem. 180 fokos sütőben kicsit több, mint 1 órát sütöttem.

Megjegyzések: A tölteléket túl soknak találtam, legközelebb fele ennyit fogok készíteni. A cukor mennyiségét mindenképpen csökkenteni kell, mert szerintem ez így túlontúl édes. A pudingport azt hiszem ki lehetne hagyni, mert haványan ugyan, de érződik a jellegzetes utóíz. Helyette talán még egy tojást elbír a massza. Magam részéről egy vaníliás cukrot is szórtam bele és nem ártott meg neki. Bizonyára friss gyümölcsből is lehetne készíteni, de a tavalyi készletek sürgős felhasználás után kiabáltak, kell a hely az újaknak.

A borospincéből: Mielőtt a díszes társaságnak feltálaltam volna a fenti alkotást, azért világjáró Eszter barátnőmön teszteltem. A hangsúly azonban a sütiről gyorsan átterelődött a beszélgetésre és az azt aláfestő borozásra. A drágám egy 2004-es, Vaszary névvel fémjelzett Pannonhalmi Zefirt felejtett a hűtőben. A hátsó címke szerint feketeribiszke illat és lágy karaktert kell keresni ebben a borban. Nos, nagyjából meg is találtam benne. Csudajól csúszik és a világmegváltó gondolatok kifejtését is jelentősen megkönnyíti, igazi nőknek való bor.

Kép pedig azért nem készülhetett a műről, mert a drágám magával vitte a gépünket Lengyelhonba.

A piac

Az ötévesforma kislány éppen lógott az oviból. Havonta egyszer abban az izgalmas élménybe lehetett része, hogy péntek reggel a nagyapjával ovi helyett a piacra mehetett. Izgalmas volt a tömeg, érdeklődve figyelte, ahogy a nagyapa minden második emberrel kezetfog, beszélget. De ennél sokkal izgalmasabb volt a sok lehetőség: tejszínnek is beillő tejföl, főzött túró, vajalja. Ezek voltak a nagy kedvencek, de azt sem bánta, amikor a zöldséges részen bóklásztak, savanyítani való káposztát vagy sütni való paprikát válogatva.

A szabadkai tejpiac az elmúlt 25 évben megváltozott. Szerencsére nem nagyon, csak éppen picit kényelmesebb lett: a tejesasszonyok üvegezett pultokat kaptak, a zöldséges részt pedig lefedték. Igaz a zöldes színben játszó műanyag borítás kissé fakó színt kölcsönöz a zöldségeknek, gyümölcsöknek, de legalább nem ázik el a szépséges áru.

A legcsudálatosabb továbbra is az, hogy szinte kizárólag idős nénikkel, bácsikkal lehet itt találkozni, akik saját ráncos kezükkel dédelgetik az terményeket. Mostanában megjelent egy fiatalabb generáció is, az unokák, akik szintén alaposan kiveszik a részüket a munkából.

Persze ezúttal is sikerült alaposan bevásárolni. Nem találtam semmi különlegeset, csupa idényzöldség és gyümölcs kínálja magát ezen a piacon. Nincs fura színű paprika és padlizsán, nincsenek egzotikus helyszínekről származó hozzávalók. Csak a jó öreg, mindennapos zöldségek. Ezeket viszont legalább száz termelő pultjáról válogathatja ki az ember lánya, ami jó szórakozás és egyben garancia, hogy a legjobban tetsző málnaszemek, zöldbab vagy éppen kiskerti, illatos rózsacsokor kerül a kosárba.

Piaci portyám eredménye pedig egy egyszerű, húsmentes, hétköznapi menü: meggyleves és rakott zöldbab.

Meggyleves

Egy kiló meggyet kimagoztam. Egy deci vízben elkevertem két evőkanál lisztet és két evőkanál cukrot is. Felöntöttem még egy liternyi vízzel, beleszórtam a meggyet és addig főztem, amíg be nem sűrűsödött. A fahéj majdnem kimaradt, ezért külön felhívom a figyelmeteket, hogy ti ne feledkezzetek meg róla. A leves ekkor a firzsibe került, majd tálalás előtt mennyei, krémes, édes tejföllel sűrítettem tovább. Aki nem jut hozzá ehhez a fajta házi tejfölhöz, az inkább joghurttal tálalja ezt a levest.

Rakott zöldbab

A zöldbabot három-négy centis darabkákra vágtam, kicsit előfőztem sós vízben. Egy tűzálló tál aljába prézlit szórtam, rá került a zöldbab. Két friss tojást kikevertem 2 deci tejföllel, ezzel öntöttem le a zöldbabot. A tetejére is szórtam egy kis zsemlemorzsát, csak az íze miatt. Végül került a tetejére egy kis füstölt (ízű) sajt is, az egyetlen hozzávaló, ami nem házi gyártmány, hanem a jó öreg tejgyárból származik.

Bácskai gyomrom természetesen nem elégszik meg az ilyen csupazöld kajával, jó néhány karéj friss kenyeret is bevágtam hozzá.

Szabadkai gurmand túra 4.

A világ legjobb fagyija

Beállok a sorba, vagy öt csitri vihog előttem, elkezdődött nekik a nyári szünet. Lesem ahogy a tölcsérbe lecsorog a kétszínű csoda. Egyesével, lassan, méltóságteljesen. Mindegyik csitri megkapta a magáét, hát végre én is sorra kerülök. Szívdobogtató izgalommal várom, hogy a kezembe kaparintsam a napi adagomat. Fontos döntések sora. Málna-vanília vagy csoki-vanília? 15, 30, 40 vagy 50 dinárt szánok rá? Sima vagy édes tölcsért kérek?

 

Ma málna és vanília lesz a nyerő páros, 50 dinárért - az egyszer élünk jegyében. És persze édes tölcsérbe, ami maga is egy külön csoda. Roppanós ostya, jó vastag, nem ázik át és nem folyik ki belőle a mennyei fagyi.

Belenyalni, beleharapni ebbe a dermedt habba, ebbe kétszínű szerpentinbe a világ legtökéletesebb nyári élvezete. Az se érdekel, ha esetleg porból készül ez fagyi, meg persze az se, hogy hány plusz kilót eredményez bűnös szenvedélyem.

A Pelivánban nyárról nyárra ugyanaz a minőség, ugyanazok az ízek. Semmi újítás, semmi fakszni, mindig ugyanaz a tökéletes habos, tömény élvezet. Természetesen másnap is visszatérek, helyet keresek az utcára kirakott asztalok között, mert most nem rohanok, nem futtában falom a fagyit, hanem üvegkehelyből, komótosan, gombócosan. Karamell, mogyoró, málna, kókusz. Négy gombóc és semmi más. Nem adnak hozzá tejszínhabot, flancos önteteket meg csillogó "pálmafákat". Csak a fagyi. Ez számít igazán.

  

 

Szabadkai gurmand túra 2.

Tito szakácskönyve

Tito elvtárs ott figyelt minden osztályteremben, a tábla felett. Ennél több személyes emléket hiába is keresnék vele kapcsolatban, 3 éves voltam amikor meghalt. De mivel még tíz évvel a halála után is ily nagy tiszteletnek örvendett, azt le kell szögeznem, tudott valamit az öreg.

Mint utólag kiderült ahhoz is hatalmas tehetségre lehetett szüksége, hogy ezt a Jugoszlávi néven futó országot összetartsa, hiszen lakosai hajlamosak egymást gyilkolni nemzetiségi alapon. Teszik ezt annak ellenére, hogy a kaja a Vardártól (Macediónia) a Triglávig (Szlovénia) nagyjából mindenhol hasonló. Például csevap, olvasztott kajmakkal meglocsolt lepényben, apróra vágott vöröshagymával.

Forgatom a legújabb szerzeményemet, Tito szakácskönyvét. Ebből a könyvből elsősorban az derült ki számomra, hogy az öreg szerette ám a hasát is. Sokat utazott, sok mindenkit látott vendégül és rengeteg időt töltött a terített asztal mellett. Ez derül ki ebből a könyvből, amely a díszvacsorák világán keresztül mutatja be a közelmúlt történelmét. Indulásként a 44-ben Sztálinnal elköltött vacsorát tálalják fel nekünk, a Vöröshadsereg bevonulásának előestéjén. Aztán csak lapozok, lapozok, még felsorolni is nehéz, hány államfő, Churchill és Kennedy, királyok és királynők, filmsztárok mint Liz Taylor és Gina Lollobrigida koccinthattak Titoval. Alig néhányan élnek már, lassan a történelemkönyvek lapjaira kerül Szaddam és Causecu egyaránt.

Szakácskönyvről lévén szó, az asztaltársaság mellett legalább ilyen fontosak a feltálalt ételek. Ezek érdekessége, újdonságtartalma azonban teljesen háttérbe szorul az illusztris vendégsereg mellett. A francia elnöknek példuául a már általam is emlegetett proját kinálták, Josephine Baker pedig többek között a mi túrós rétesünkhöz hasonló struklit kapott. Egyszóval a kaják is inkább kicsit történelem ízűek, nagyrészt egyszerűbbek, hagyományosabbak. Persze azért szó se róla, szívesen odaülnék a földre a zöldborsos bélszín mellé, Afganisztánba, sőt még azt a savanyú káposztával körített véres hurkát is elfogadnám, amit Willy Brandt-tal az NSZK kancellárja evett meg Titoval együtt.

Egy nagy hibája van, ennek a modern tördeléssel, színhasználattal és rengeteg korabeli képpel gazdagon felszerelt könyvnek, kedves olvasóim, mégpedig az hogy szerb (vagy inkább a régi testvériség jegyében szerbhorvát?) nyelven íródott, így elég korlátozott olvasótáborra tehet csak szert Magyarországon.

Szabadkai gurmand túra 3.

Negyedik gimire annyira elkanászodott az egész osztály, hogy hajlamosak voltunk teljesen hülyének nézni szegény matektanárnőt, annak ellenére, hogy ő csak jó és kedves volt velünk. Ha öt percet késett véletlenül az óráról, már egy teremtett lelket sem talált a teremben, leléptünk ugyanis. Hogy végül hogyan és miért úsztuk meg ezeket a dolgokat, ma sem értem. Talán mert alapvetően mi is jó és kedves gyerekek voltunk.

Azt a bizonyos matekórát viszont testületileg a Boss pizzériában töltöttük, habos kávét, banana splitet és hasonló jókat habzsolva. Ott ünnepeltem egyik - talán a poétikus 18. - születésnapomat is.

Nem kevés Boss kávé – hosszú presszó, eszméletlen tejszínhabbal és leheletnyi fahéjjal – csúszott le azóta a torkomon. Ha Szabadkán vagyok nehezen állom csak meg, hogy ne térjek be ide, mert ez a hely sok mindenre alkalmas. Elsősorban is a város egyik legfőbb találkozási pontja. Szombat este nem csekély kihívás helyet találni, de hasonló a helyzet vasárnap délelőtt is. Pedig az indulás óta a tulajdonosok szép lassan terjeszkednek, először az utcán, aztán az utca túloldalán. Most már egy hatalmas kerthelyiségben lehet nyáron ücsörögni, közvetlen rálátással a magyar konzulátus hátsó ablakaira.

A nosztalgia, a mindenki-ide-jár érzése mellett nem térnék mindig vissza és nem venném időnként igénybe a házhoz szállítási lehetőséget, ha a kaja nem ízlene. Az alapokat a pizza teremti meg. Be kell vallanom, nem tudom milyen az igazi olasz pizza. Nekem ez az igazi, amit itt csinálnak, lévén ezen szocializálódtam. A lényeg a papírnál nem sokkal vastagabb tészta, amely a széleken azért csinosan felpuffad. A feltéttel viszont a legkevésbé sem spórolnak. Gyakorlatilag hatalmas feltét az egész tányér, olyan mennyiségű olvadt sajttal, ami egy jó kezű szívsebész egész éves munkáját biztosítja. Szerencsére létezik kicsi és nagy változat is. Nos, a kicsi nekem szinte mindig elegendő ahhoz, hogy a gyomromban fellépjen a jóllakottság kellemesen feszítő érzése.

Személyes kedvencem (mindig ezt eszem) a tejfölös, kukoricás változat, némi sonkával és sajttal természetesen. Ehhez kis kancsókban olyan paradicsomszószt hoznak, hogy a cukros amerikai származású izé sírva bujdokol jó messzire. Elvégre paradicsom íze van. És fűszeres. Felismerhető oregánó darabkákkal.

Amikor egy héten belül már másodszor ücsörögtünk a kovácsoltvas székeken, már képes voltam mást rendelni és a csak néhány éve étlapra került újdonságok között bogarászni. Hű evőtársam, húgocskám esküszik a Chesters salátára, de nekem a szárított paradicsomos, rukkolás halom csupán kiegészítő nyúlkajának tűnt, akármilyen csinosan is tálalták a sajtos tószt szeletekkel együtt.

Választásom végül csirkehússal, gombával töltött rántott palacsintára esett. Nem bántam meg, bár lehetett volna kicsit melegebb és az uborka, paradicsom szeletkék is elég szomorkásan mutattak, de finom volt és ez a lényeg. A kis tálkában adott majonéz alapú, zöldfűszeres mártogatós pedig kifejezetten ízlett.

Nagy sóhajtással ugyan, de be kell még számolnom az igazi fogyókúra gyilkos vonulatról is, amit az édességek képviselnek. A tiramisu és a sajttorta egyaránt olyan eszméletlenül könnyednek tűnnek, olyan csábítóan habosak, krémesek, hogy az ember képtelen pillanatnyi szünetet tartani addig, míg az egész adag el nem tűnik. A fagyival töltött, meggymártással tálalt palacsinta se rossz választás, csak kissé túlzásnak tűnik egy pizza után.

Amit még szintén imádok, így természetesen emlegetnem is kell, az a tökéletes jeges kávé. Akkora adag tejszínnel, ami bármely cukrászdának a becsületére válna. És esküszöm még sehol nem találkoztam ilyen mennyei tejszínnel. Fogalmam sincs, hogy mi lehet a titka. Talán a főnök figyelő tekintete.

Apró kis fricskaként, a végére azért idebiggyeszteném azt is, hogy annak ellenére, hogy a tulajt – ha jól tudom - Csákánynak hívják és Szabadka lakosságának legalább 40 százaléka magyar, az étlap szerb és angol nyelvű, a pincérek pedig még véletlenül sem hajlandóak megszólalni más nyelven, mint a szerb. Ez pedig mindig is feszélyezett egy kicsit, akármilyen kényelmesek is azok a bizonyos fotelek.

  

 
  

 

Szabadkai gurmand túra 1.

Mielőtt bárki is megjegyezné, hogy miért gurmand és miért nem gurmé, illetve, hogy mi a különbség a kettő között, leszögezem, hogy ez a szabadkai hét az evésről szólt. A gyermek rokonoknak való bemutatásáról nem kevésbé és esküvői előkészületekről kedvenc húgom irányában.

Szóval ettem, sokat, sokszor és mindenkivel, akivel csak össszehozott jósorsom. Erős kezdésnek vasárnap egy vén kakas kimúlását ünnepeltük szabad tűzön fődögélő paprikás formájában. Volt töltött csirke és gyuvecs is. Többek között. És kényszeres módon sikerült végiglátogatni kedvenc evős helyeimet is.

Még egy burek reggeli is belefért a hétbe, de (uram ne hagyj el!) a jól bevált túrós helyett elcsábultam a trapistás-sonkás változathoz. Nem kellett volna.

Portyáztam

Töredelmesen bevallom, hogy a bio piacra készültem, aztán a parkolási mizéria eltérített. Végül nem bántam meg, hogy a MOM-ba keveredtem. Azt kell mondanom, hogy itt is akad néhány csudajó lelőhely a kulináris élvezetek kergetőinek.

Először is ott van a kedvenc Marlenka lelőhelyem, a babkávézó a tér kellős közepébe helyezve.

Az Anita névvel fémjelzett zöldséges kínálata sem hagy túl sok kívánnivalót maga után. Hát még a csokiimádók paradicsomaként méltán nevezhető Delicatesse üzlet. Komoly fejtörést és kemény belső vívódást okozott, hogy milyen ízesítésűeket válasszak. Végül lett csilis, mentás-naracsos, és fügés-karamellás. Legközelebb valószínűleg egy Earl Gray teásra is benevezek. Csak, hogy legyen okom vissztérni.

A túlsó oldalon a Különleges teák boltja csalogat, itt inkább télvíz idején költöm a pénzt, nincs is jobb egy hódarával undokoskodó januári estén forró vaníliás vagy karamellás teát kortyolgatni, tejszínnel természetesen.

A jó éve bezárt halas helyére, a sarokba sikerült becsalogatni egy jó kis francia pékséget, amely szemrevételezésem alapján sokkal színvonalasabb lesz, mint a túlsó oldalon terpeszkedő, minden utcasarkon ugyanazt kínáló tucatpékség. A kacsapástétomos baguette egész jól sikerült, így aztán gyorsan haza is hoztam néhányat a kedvenc francia kenyeremből. Az a fantasztikus benne, hogy frissen csudajó ropogós, belül meg leírhatatlanul puha. Pont mint Franciahonban. A quiche-ek és tartlettek is nagyon kecsegtetően kínálják magukat, van vagy 10 féle töltelék összesen. Csak éppen az ezer forint körüli árat nem tartom túl barátinak egy olyan picurka süti esetében. Pedig én aztán tényleg ritkán nézem meg a kaják árát. Meg kell még említenem azt is, hogy van sokféle bagel és baguette is, tehát tényleg lehet válogatni. A kihelyezett 3-4 asztal pedig igazi reggelizőhellyé varázsolja a Rue de Pains-t.

És természetesen a végére maradt a legnagyobb kedvenc, amelyet sohasem hagyhatok ki. A Bor és Társába ugyan nem a borválaszték miatt megyek általában, bár az sem rossz, hanem a ritka gazdag sajtos és felvágottas pult miatt. Biztonsági játékosként ezúttal is az örök kedvenceimet a hajszálvékony Speck sonkát és a brie-t választottam, de a pont tegnap hiányolt fekete olajbogyóimat is itt szoktam ám beszerezni. Egyetlen nagy szomorúságom volt csupán, igazi bivaly mozarellájuk nem volt ugyanis, de cserébe jól elbeszélgettünk a kiszolgáló hölggyel.

Görög saláta. Szerintem

Mindeki esküszik a saját változatára. Én is az enyémre.

Mi kell hozzá? uborka, paprika, paradicsom, hagyma, fekete olajbogyó, feta, citrom, olívaolaj, zöldfűszerek például petrezselyem és menta, oregánó, só.

Hogyan készül? A zöldségeket akkorára kockázom, hogy egy merítésnyire lehetőleg mindegyikből felkerülhessen egy-egy darab. Ha nem azonnal fogyasztjuk, akkor a paradicsomot nem teszem bele, mert levet ereszt. A sózást is ugyanebből a megfontolásból szintén az utolsó pillantra tartogatom.

Az összevagdalt zöldséhalomra pakolom még a fetát és az esetlegesen félbe, negyedve vágott olajbogyót. Ma ez nem volt éppen itthon, különben sem rajongok érte túlzottan. A feketét, amely szárazabb, de egyben zamatosabb is, pont ehhez a salátához találták ki.

Mivel viszont friss zöldfűszer ellátmányom volt, ezért abból bőven szórtam a zöldségkockákra. Fél citrom levét és néhány evőkanálnyi olívaolajat is rácsorgattam.

Hmmm, egész jó lett. Most éppen piríóssal ettük, persze egy roston sült báránycomb se ártott volna mellőle, de nem lehet mindig mindent, ugyebár.

VKF 5. Fűszeres kacsa

Abban biztos vagyok, hogy a vaníliát sokan megéneklik, ezért egy olyan hozzávalót is választottam, ami valójában nem fűszer, ez pedig a kávé. Már vagy tíz éve tervezgettem, hogy egyszer megvalósítom ezt a csudát és úgy érzem bevált az ötlet. A kávé történetébe most időhiányában nem ástam bele magam, de személyes kávé-történelmem még következik valamikor.

Fűszeres kacsa

Mi kell hozzá? Személyenként egy kacsamell, 1 dl vörösbor, kiskanálnyi vaníliás cukor, 5-10 szem pörkölt kávé, só, bors.

Hogyan készül? A vaníliás cukrot picit megkaramellizáltam, felöntöttem a vörösborral. Amikor pezsegve felforrt, beleszórtam a kávészemeket és addig főztem, amíg ez az illatos mártás jól besűrűsödött. Végül pedig leszűrtem.

A kacsát sóval és borssal ízesítettem, először a bőrös felén, aztán a másik oldalon is ropogósra sütöttem. Belül pedig kellemesen ruganyos, amolyan rozé maradt a hús. A kacsamellet keresztben felszeleteltem, rálocsoltam a leszűrt mártást és már el is készült a műremek.

Köretnek pedig a kacsa zsírjában megpirított, előfőzött krumpli került a tányérra.

A borospincéből véletlenszerűen egy fantasztikus horvát bor került elő. Egy 2001-es Ivan Dolac a PZ Svirce borászattól, egyenesen Hvar szigetéről. Beszerezni éppen nem lesz könnyű, de ezt kell kikiáltanom az egyik kedvenc vörösboromnak, illatos, zamatos, meggyes és tartalmas. A pohárban olyan sötét, mint az éjszaka.

Egy napsugaras könyv

Ránézek a naptárra és eltátom a számat. Június elseje van! Ideje előszedni Nigella ihletet adó könyvét és alaposan átbogarászni. Ha csak a receptek negyedét sikerül megvalósítanom, már szép nyarunk lesz.

Az „Egész évben nyári ízek” elfuserált magyar címmel futó opus, amelyet magamban csak Mindörökké Nyár jelszóval emlegetek, pont az ilyen hűvös napokra íródott. Már előkerültek a lenge szoknyák meg rövid ujjú blúzocskák, de még elkél felettük egy pulóver. Nigella erre azt mondja, hogy a konyha az a hely ahová a rossz idő elől menekülni érdemes. Nos, szívesen ücsörögnék a konyhája sarkában, amikor a tányérra varázsolja a mediterránból táplálkozó ízeket.

Ez a szakácskönyv elsősorban az egyszerűségre épít, alaposan keveri a hagyományos recepteket és az egyedi ötleteket. A friss fűszerek és a rengeteg zöldség trónra emelése pedig kifejezetten üdvözítő módja a könnyed táplálkozásnak. A gondot már megint azok a fránya különleges hozzávalók okozzák itt Magyarhonban. Hiszen falnám én két pofára a bébi polipot és a bárány combot is, csak éppen nincs honnan beszerezni. Illetve hosszas utánajárással, jó alaposan megtömött pénztárcával nekiindulva zsákmányolhatók ilyen dolgok is. Vagy éppen helyettesíthetők mással, hiszen ezeknek a könnyed recepteknek pont az a lényege, hogy egyik leírt betűjük sem szentírás.

A korábbi körkérdés fonalát tovább gombolyítva a görögdinnyés, fetás salátát erősen felvéstem a nyári terveim közé. A görögdinnye evést már tegnap is sikerült megvalósítani, egész jó minőségben, jéghidegre hűtött lágyvörös gyümölccsel randevúzva. Ezt az élményt pedig csak fokozhatja ha fekete olajbogyó, sós feta, menta és lilahagyma kerül mellé.

Persze nem lenne Nigella önmaga, ha a nyárnak szentelt könyvének fele nem a desszertekről szólna. A huszonötödik pavlova variációja nem hoz lázas izgalomba, de a sült birs már megjárja. A külön fejezetbe sorolt fagyivariációk viszont tartogatnak még csodákat. Fehér csokoládé-fagylalt forró szeder öntettel. Margaritafagylalt. Ribizlis jégkása. Huhhh… Jó kis nyarunk lesz.