Az újságárus magányossága

Az újságárusnak borzasztó decembere volt. Ólmos, ködös, jéghideg. Csak gubbasztott naphosszat a kalitkájában, fázósan összehúzva magát. Noha be volt kapcsolva az elektromos hősugárzó, mit sem ért, elszállt valahova a meleg, így tollkabátban, levágott ujjú kesztyűben várta a vevőket. De hát őneki még szerencséje volt, hiszen mégiscsak bent volt, nem kint ácsorgott az utcán, mint a túloldalon a fenyőfaárusok. Azokból se sokat látott az előnytelenül alacsonyra helyezett kiadóablak miatt. Igazából csak egy keskeny szelet lett számára a világ, szemben a magazinok színpompás kínálatával. A nyomdafesték szaga úgy betöltötte a kis kalitkát, hogy másnak egyáltalán nem maradt hely, még a benzingőz se tudott átszűrődni a papír meg a festék illatán.
Az emberekből alig látott mást, csak egy kezet az apróval, meg a hangot:
– Két vonaljegyet kérek. De gyorsan.
– Egy Borsot meg egy Sikket.
– Tartanak papírzsebkendőt?
– Cigi van?
– Azt a színes, dínós matricaalbumot kérem szépen, bácsi.
Félszavas kérdések, meg sem hallott válaszok. Nem voltak különleges kérések, még csak útbaigazítást se kért senki soha. Mindenki rohant, akár reggel, akár délután volt. Még a nyugdíjas nénikék, akik a kéthetes tévéműsorért jöttek, sem álltak le tereferélni. Amikor tavasszal először beült ide, kényelmesen hátradőlt a párnával kibélelt, fehér műanyag kerti széken, azt hitte, hogy majd megismerkedik és szép lassan összebarátkozik az emberekkel. De az embereket nem érdekelte, hogyan nyomja a kezükbe a napilapjukat.
Minden egyes nap átjárta a fölöslegesség érzése. Mintha egy automata lenne, egy nagy, újságokkal feltöltött gép része, egy automatikusan működő kar... Régen mindig csodálattal töltötte el az üdítőitalokat gyomrukból kidobó dobozok hatékonysága, ötletessége. De amióta maga is ilyen munkakörbe került, már sajnálta azokat a gépeket. Még szerencse, hogy őt senki se rugdossa meg, ha nem számolja ki elég gyorsan a húszforintosokat.
Ha nem jött senki, a magazinok karácsonyi ötleteit böngészte. Volt ott minden: nőmagazinok ajándékötletekkel, pár százezres karórákkal meg bőröndszettekkel, kézimunka-magazinok keresztszemes asztalközepekkel és ablakra ragasztható hópehely-dekorációkkal, receptes magazinok véget nem érő menüajánlatokkal...
Neki nem sok lehetősége maradt a vásárlásra, mert reggel hatkor, amikor nyitott, még minden zárva volt, délután pedig örült, ha a vacsorára valót meg tudta venni gyorsan az éjjel-nappalban. A szabadnapjain elmehetett volna valami plázába, de a tartásdíj levonása után alig maradt annyi, hogy kifizethesse a rezsit. Anyjának végül két sárga pöttyös bögrét vett a százforintos boltban, a lányainak pedig színes hajcsatkészletet. Habár azt is tudta, hogy ha a volt feleségén múlik, akkor január közepe előtt nem jut el a lányokhoz az ajándéka. Igyekezett elhitetni magával, hogy nem bánja ezt, jobb volt egyáltalán nem belegondolni ebbe az egészbe.
Mégis nagyon várta már a 24-ét. Ennek a napnak a sajátos hangulata még akkor is magával ragadta, ha egy fillér sem volt a zsebében. Ez volt az egyetlen nap az évben, amikor korán, már 2 órakor bezárhattak. Még így is rohannia kellett a Nyugatiba, hogy elérje az utolsó vonatot. A szerelvényen, meglepő módon, egész sokan voltak, mégis sikerült egy olyan helyet kifognia, hogy a négy egymással szembe fordított ülésen csak ő terpeszkedett egyedül. Nem tudta, hogy szomorkodjon vagy örüljön, hogy nem akadt társasága. A gyorsvonat a szokásos okkerbarna műbőr üléseivel, a térdhajlatban elhelyezett fűtőtestekkel, az egy légterű vagonokkal semmi figyelemre méltóval nem kecsegtetett. Csak éppen más volt, mint az újságosbódé belseje, más, mint az egyszobás lakás berendezése és mégiscsak az utazás izgalmát hozta magával, még akkor is, ha ezt az utat az elmúlt években elég sokszor megtette már ahhoz, hogy fejből tudja minden megálló nevét.
Kiválasztotta hát az üres négyes ülést, s elhelyezkedett. Az anyjának szánt remittenda-példányokkal kitömött szatyrot akkurátusan maga mellé helyezte, az ölébe vette a folpackba csomagolt rántott húsos szendvicsét, de nem harapott bele. Még ácsorogtak pár percet az állomáson, figyelte, ahogy néhányan lélekszakadva rohannak oda a vonathoz, és hatalmas csomagokkal kapaszkodnak fel a három vaslépcsőn. Aztán megrándult a szerelvény.
Ahogy a vonat zakatolt bele a szürkülő decemberbe, egyre távolabb került a mindennapoktól. Egy hang azt duruzsolta a fejében, hogy most bárhová elutazhatna, bármit megtehetne.
Ekkor jelent meg először a látótere szélén az alak. Ahogy bámult ki az ablakon, a fák között egy fekete köpenyes alak suhant. Ha odakapta a tekintetét, egyszeriben eltűnt, de ha csak úgy nézett a távolba meredten, újra és újra megjelent. Igyekezett nem foglalkozni vele, de egyre jobban a hatalmába kerítette a szorongás. Mi az a fekete folt? Egy szellem? Maga a Halál? Vagy csak romlik a szeme? Igen, biztosan ez az, túl sokat ül a huzatos bódéban, mesterséges fénynél rontja a szemét az olvasással. Biztos valami hályog.
Tudta, hogy ha most a biztonságos kis kalitkájában ülne, akkor keresne egy témába vágó újságot és beleásná magát a témába, de itt a vonaton, erre nem volt lehetősége. Hogy elterelje a gondolatait, előszedte a rántott húsos szendvicset. Akárhogy is nézzük, ünnepi ebéd volt ez, a kész rántott húst a Kaiser’s-ben vette, ahová egyébként nemigen tért be, túl drága volt ott minden az ő pénztárcájához. Emlékezett rá, hogy gyerekkorában, mielőtt jött a Jézuska, mindig üres bablevest ettek, még véletlenül se húst, így ő most nem tartja magát a hagyományhoz. De végtére is karácsony van, ezzel nyugtatta magát. A szendvics lassan fogyott, mert elég száraz volt, és a langyos, kissé túlcukrozott tea, amit még tegnap este készített, sem igazán enyhített ezen a szárazságon. Arra is gondolt, hogy olvasnia kellene, de most még erre sem tudta rávenni magát. Közben teljesen besötétedett már, így nem nagyon volt mit bámulni a fekete tájon, de akárhogy is szeretett volna megfeledkezni róla, a fekete csuklyás alak, vagy inkább folt, csak nem akart eltűnni a látómezeje bal széléről.
Végül valahogy csak megérkeztek. Az utasok sietősen szedelődzködtek. Szinte mindenkit várt valaki a peronon. Úgy tűnt, mindenki nagyon igyekszik, hogy végre keblére ölelje a karácsonyi hangulatot meg szeretteit, akikkel együtt lehet ma este. Hát, ő nem sietett, bár tudta, hogy az anyja várja. Az előtte álló jó órás gyaloglás miatt nem érezte, hogy bárhová is sietnie kellene.
Mire ő kiért, már alig volt ott egy-két utas. Az állomás előtt egy reményvesztett, sárga taxi ácsorgott. A motorja járt, a sofőr az ajtónak dőlve cigarettázott. Az újságárusnak esze ágában sem volt taxival menni haza, habár azt tudta, hogy az utolsó villamos is réges-régen elment és rá most egy jó órás kutyagolás vár a csikorgó mínuszokban. Valami mégis újra és újra odavonzotta a tekintetét a taxisra. A fekete kapucnija ugyanolyan volt, ugyanaz a csuklya, ugyanaz a fekete folt, amit a szeme sarkából egész úton látott, amiről nem akart tudomást venni, mégis újra és újra betüremkedett a gondolatai közé.
Maga sem tudta, miért, de elkezdett kotorászni a pénztárcájában és egyszeriben már ott állt a kopott sárga Passat mellett.
– Elvinne?
– Magára vártam – mondta egykedvűen a taxis. Hangja, mint a harang kondulása, arca nem is látszott a kapucnitól, csak a felparázsló cigi vörös-narancs pöttye. – Szálljon be – 800 forint lesz.
– De még nem is mondtam, hogy hova megyek.
– Mindegy. Karácsony van, nem?