Én a magam részéről boldog akarok lenni. Itt és most. Persze jó dolog utazgatni, világot látni és kóstolni. De nem vágyom egy másik helyre élni. (Ha már itt tartunk, nekem Magyarország is külföld. Lassan másfél éve várom azt az ajánlott levelet, amitől végre én is ide tartozhatok majd.)
Itt akarok jókat enni és inni, itt akarom jól érezni magam. Éppen ezért én azt keresem ebben a világban, ami jó, igyekszem felkutatni a pozitív élményeket. Ha bekapok egy szelet csokit, ha magamba tömök egy adag készen vásárolt profiterolt (iszonyú, mi?) vagy akár egy túró rudit (na, ezt nem szoktam) akkor nem azon töröm a fejem, hogy most éppen micsoda borzalmas mennyiségű adalékanyagot és szénhidrátot vittem be szerencsétlen szervezetembe, hanem egyszerűen élvezem, hogy édes, hogy krémes.
Ha étterembe megyek, a legritkább esetben várom el a három csillagot. Sőt, valójában ritkán érzem igazán jól magam a puccos és menő helyeken. Ott ugyanis nem lehet elmerülni a tányérban, az ilyen helyeken kifinomultan kellene élvezni azt a három minifalatot, amit óriási tányéron, avantgarde műalkotásokat megszégyenítő módon tálalnak.
Vajon menthetetlenül kispolgár maradok most már, ha jobban élvezem a nagy bográcsnyi halászlét, friss fehér kenyérszeletek társaságában? Tulajdonképpen nem is értem, miért leszek sokkal boldogabb, ha egy nagy adag rántotthúst lapátolok befelé, tejfölös krumplipürével és savanyúuborkával, mint ha szusit kell szójaszószba mártogatnom. Kísérletezgetek én, meg próbálkozok az új ízekkel, aztán mégis paradicsomos káposzta, fasírt meg palacsinta lesz ebédre. És ízlik, minden egyes morzsája ízlik.
És ennek megfelelően azt is bevallom egészen őszintén, hogy nem igazán érdekel, mit művel az a bizonyos svájci sztárséf Bali szigetén. A kumkvat meg az édesburgonya felhasználási lehetőségei is csak mérsékelt mértékben izgatnak. Jó, jó, szívesen használok én távoli vidékekről érkező alapanyagok, de saját ízlésemhez igazítva. Úgy érzem senki sem róhatja fel nekem, ha nem pontosan úgy készítem a szénégető spagettit, ahogy háromszáz évvel ezelőtt azok a bizonyos itáliai szegénylegények. Persze, elolvasom ezt is, de úgy mint történelmi érdekességet.
Sokkal inkább felkeltené a kíváncsiságomat, ha valaki végre megmondaná, hol lehet jó halat venni. Mert ugyebár én is szeretem a jó minőségű alapanyagokat, sőt hajlandó vagyok érte a város másik végébe is elzarándokolni. Már van kedvenc bioboltom, tejesemberem, akitől krémes túrót tudok beszerezni, hentes, aki kizárólag feldolgozott disznóságokat árul és még sorolhatnám. De nem hiszem azt, hogy gyomorrákban fogok elpusztulni negyvenéves koromra, csak mert betettem a lábam egy hipermarketbe.
Sőt, eszem ágában sincs nekiállni vajat köpülni. Továbbmegyek, még kenyeret sütni sem állok neki itthon. (Ez ügyben szerencsére anyóspajti ténykedése felmentést is ad nekem.) Végülis, azért találták ki a munkamegosztás című fejezetet néhány ezer évvel ezelőtt, hogy én buzgón és nyugodtan püfölhessem a billentyűket, amíg mások gabonát termesztenek, tehenet fejnek és konzerveket gyártanak. Ó, igen, jó lenne, ha kicsit felelősségteljesebben látnák el a rájuk rótt feladatot az élelmiszergyárak, de azért van a pénzem, hogy azzal szavazzak.
Fanyalogni, ócsárolni annyira könnyű. Alkotni, valamit létrehozni és a közönség elé tárni sokkal nehezebb. Ezért gondolom azt, hogy a jó dolgok, finom ételek, minőségi hozzávalók, kedves kis boltok, elkötelezett termelők és lelkes szakácsok üzemeltette éttermek felkutatása lenne ennek a kis blogtársadalomnak az egyik feladata. Ha megmutatnánk egymásnak ki a jó, azok kapnának lehetőséget a fejlődésre, akik meg is érdemlik.
Ajánlott olvasmányok: Kulináris Charta, Sznob lennék?
