Eszter könyve

Talán kezdjük azzal, hogy magát a zsidó szót is nagyjából akkor hallottam először, amikor a második világháborúról tanultunk a gimiben. A háború Jugoszláviában akkoriban kizárólag a partizánok hőstetteiről szólt, mintha Belgárd bombázása meg a neretvai csata döntött volna Hitler birodalmi terveiről. Hogy miért mondom ezt? Mert szeretném jelezni, hogy az abszolút tudatlanság állapota egyben az abszolút előítélet-mentesség állapotát is jelentette esetemben.

Viszont amióta olvasom Eszter blogját, egyre erősödő előítéleteim vannak a zsidókkal szemben. Mégpedig az, hogy a világ legjobb kajáit eszik ezek a népek! Ezek a receptek egyszerűen lenyűgöznek. Ha az ember ilyen finomságokat ehet, akkor talán még az a kívülről borzalmasnak tűnő macera is megéri, ami a kóser konyhával jár. Első olvasatra egy logisztikai rémálom lehet betartani ezt a rengeteg előírást meg szabályt. És csendben elgondolkodom azon, nem keveredik-e el kézen-közön a hit, miközben igyekeznek mindennek megfelelni, külön főzni, mosogatni, időt számolgatni az egyes ételfajták között. Vagy éppen ezeknek a szigorú szokásoknak, a szinte minden napra jutó hagyományoknak a betartása, betartatása tarja meg őket, annak amik? Innen ez nem látszik pontosan.

De ahogy forgatom a Fűszer és Lélek könyvet, folyamatosan főzni akarok. Minden egyes lapról átsüt az élet, az étel szeretete és valami megtörhetetlen humor (irónia?). Úgy tanít, vezet és emlékezik, hogy közben egy percre sem unalmas, az ember azt érzi, hogy még-még és csak lapoz, lapoz, lapoz. A gyomor meg korog.

A legnagyobb kedvencem a főételes fejezet, különösen a gyümölccsel, illetve különleges köretekkel társított húsok. Egyszerűen imádom ahogy új távlatokat nyit a mézes padlizsánnal meg a diós bundában sütött csirkefasírttal.

Külön plusz pont jár viszont a kenyeres-kalácsos fejezetért, főleg a fonott kalács készítésének szemléletes bemutatásáért.

Elsőként mégis egy levest, a gersliset, készítettem el a könyvből, azon praktikus okból kifolyólag, hogy ehhez volt itthon megközelítőleg minden hozzávaló. Persze az arányok egy kicsit elcsúsztak, egy kicsit túl füstölt ízű lett a leves, de messze menőkig vállalható.

És akkor most mondok rosszat is, mert ezek az érzetek éppen úgy hozzátartoznak az élményhez, mint a lelkesedésem. Ez a könyv egy csodás album, de igazándiból nem a konyhába való. Nálam ott bukik el a dolog, hogy nem fér rá a mikró tetejére, ahová a recepteket teszem, amikor főzök és onnan lesem ki a dolgokat.

Ha pedig igazán szemétláda akarok lenni, akkor azt is meg kell mondanom, hogy a fotók egy része bennem csalódást kelt. Mégpedig azért, mert a blogon ezerszer jobbnak tűnnek a fotók, mint így kinagyítva. Vagy pedig a könyv készítése óta eltelt időben Eszter fotós tudománya még tovább fejlődött hétmérföldes léptekkel?