Még valamikor a szülés előtt kaptam egy díjat a Tejbegríz nevű blog szerzőjétől. Jól esett a dolog. Ezzel kapcsolatban, illetve a napokban kibontakozó nyelvvédő vitával kapcsolatban szépen elindultak a gondolat-hangyák az agyamban. Igen, vállaltan kreatív embernek tartom magam, mert úgy élem az életem, hogy folyamatosan tele vagyok ötletekkel. A megvalósítás néha várat magára, néha nem úgy sül el, ahogy azt elképzeltem, de folyamatosan alkotok, kísérletezek, tervezgetek. A konyhában, az életemben és főleg a nyelvben.
Bár ez egy kulináris napló (vagy ha úgy tetszik gasztroblog - emelje a magasba a kezét, aki ismerte ezt a kifejezést 5 évvel ez előtt) és talán legtöbb olvasóm számára fel sem tűnik, számomra az írás fontosabb, mint a főzés. Illetve mindenek felett élvezem, hogy betűkbe, szavakba formálhatom az élményeimet, akár a tűzhely mellett, akár egyéb kalandozásaim során éltem át azokat. A legigazabb, leginkább illő kifejezés megtalálása számomra legalább olyan fontos játék, mint a fűszerek összepasszintása a többi hozzávalóval.
Éppen ezért is gondolkodtam el jó alaposan azon, hogyan használom én ezt a szépségesen gazdag nyelvet. A koviubi meg a pari engem is kiakaszt (=kihoz a sodromból). Viszont néha, viccesen, mégis használom. A csoki meg a süti viszont a két kedvenc szavam, főleg a bennük rejlő tartalom miatt. Illetve használok még rengeteg csúnya szavat (basszuskulcs), idegen szavat, amelyek közgázos múltamból, illetve a Szerbiában töltött 20 évből eredeztethetőek (trénerka, a melegítő helyett) és becézek is rendesen. A kétéves fiam tejecskét, sőt tejcikét iszik reggelente. Őt magát, szerencsétlent pedig legalább kétszázféle becenévvel illetjük nap, mint nap. A családunknak sajátos nyelve van, mindenféle jövevényszavakból, félreértésekből és félremondásokból gyúrtuk össze saját nyelvünket, amelyet hellyel-közzel mindenki megért, mégis egyedi, egyéni.
És ez szerintem így van jól. (Éssel ugyebár nem kezdünk mondatot, a szerintem helyett pedig helyesen a véleményem szerint kifejezést kellene használni.) Egyszóval szerintem minden csak megszokás kérdése. Ha saját nyelvünk otthonos és melengető, az jó. Ha slampos, foszladozó, kinyúlt és koszos, az már kevésbé. Mert az az érzésem, hogy azok az emberek, akik nem tudják a megfelelő helyen használni a megfelelő kifejezéseket, kívül-belül olyanok, igénytelenek. Ez pedig pontosan olyan, mint zsírfoltos evőeszközzel, csempe tányérból műkaját falni, szörcsögve, böfögve, tele szájjal beszélve. De ha az a csempe tányér a nagymamámra emlékeztet és minden vasárnap azon tálalom a nagy szeretettel megmelegített sóletkonzervet...
Visszatérve pedig a kreativitásra és a díjra. Azoknak szeretném most ezt továbbadni, akik kisgyereket terelgetve, nevelgetve is képesek alkotó életet élni.
Anyamanya, avagy Mamihami és az ő három tevékeny csemetéje minden elismerést kiérdemel. Illetve a kedvenc golyós levesem megéneklése és a gyerekmunka régi fényének visszaállítása külön pontokat hozott neki.
Dolce Vitától a minden gasztroblogok legjobb fotósának címét talán senki sem vitatja el, olasz mániáját pedig olyan szeretető módon tárja elénk, hogy kedvem támadna minden nap spagettit enni. Mondjuk ez az az étel, amit ő a legritkábban főz nekünk.
Ízbolygótól a hihetetlen energiákat irigylem, amivel szervez, ismereteket gyűjt és közöl és közben persze végtelen ötletességgel főz is.
Fűszeres Eszter számomra egy teljesen idegen kultúra hagyományait tárta fel, amit mindig érdeklődéssel olvastam. Aztán szép lassan egy olyan ember életének egy-egy szeglete is felsejlett, aki szintén kellő bátorsággal nyúl az egyes hozzávalókhoz és teszi őket egy tányérra.
És persze Kicsi Vút sem hagyhatom ki ebből a díszes társaságból, akinek orientális orientációját magam is osztom és igen sokra méltatom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése