Először azt gondoltam, hogy igazolt hiányzásra hivatkozom majd, hiszen erőteljes romantika (és alvás-) hiányban szenvedek az utóbbi napokban. De aztán szép lassan előkúsztak azok az emlékek, amelyek számomra a romantikus vacsorákat jelentették. Idézhetném azt a dubrovniki estét, amikor a drágám egy gyűrűt húzott elő a semmiből és roston sült rákot ettünk, puszta kézzel tisztogatva.
Felsejlik az az este is, amikor a drágám 3 hetes hivatalos csavargásából tért vissza és én egy nagy tányérra kipakoltam néhány sajtot meg sonkát, pástétomot, mindent akkurátusan felkockázva. Került mellé néhány szelet friss, ropogós héjú kenyér meg valami bor is. Aztán egymást etettük a szőnyegen ücsörögve, hosszú ideig.
A legromantikusabb vacsora mégis az volt, amit ő főzött nekem. Ő, aki büszkén vállalja, hogy a teán, virslin és a kész pesztóval készülő tésztán kívül semmit sem tud összehozni és aki éppoly büszkén és jókedvűen falja az én műalkotásaimat. Szóval ez a drága ember egyik este azzal lepett meg engem, hogy munka után még beugrott a közeli olasz csemegeboltba, vett egy nagy doboz friss tortellinit - ha jól emlékszem vargányás töltelékkel, meg egy méretes darab parmezánt.
Aztán nekilátott főzni, kifőzte a tésztát, egy serpenyőben vajat melegített, amiben megforgatta a gombás csomagokat, végül az egészet alaposan beszórta parmezán forgácsokkal. Én pedig úgy éreztem soha nem ettem finomabbat, mert a kedves gondoskodás, az hogy készült, hogy gondolt rám, számomra mindennél többet jelentett.
És ígérem néhány röpke hónap múlva előrukkolok valami igazán romantikussal, kényeztetővel és csábítóval. Valami ilyesmivel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése