- Nagyi, gyere, szedjünk tarhonyát! – A kislány fél lábon ugrándozott az öregasszony konyhájában. Két fonott coffja fel-alá röpködött. Épp befejezték a reggelit, sőt a mosogatást és törölgetést is.
- De kislányom, a tarhonyát csinálni kell! Vagy esetleg venni a boltban, de az nem egészen olyan finom – válaszolt a néni. Közben pakolászott, elrakta az evőeszközöket, összehajtogatta az abroszt és berakta a fiókba, hogy aztán két óra múlva újra elővegye az ebédhez. Csipketerítő is került az asztalra, meg egy kancsó valami ezer éves szárított virággal.
- Nem, nagyi, ott hátul, a fal mellett, a gödörnél, tudod! Ott terem a földön! Csak a madarak mindig megeszik – mondta a kislány, miközben a csipketerítő kacifántjait követte mutatóujjával.
- Jaj, kicsim, az csak a rossz tarhonya volt, ami megpenészedett és nem bírtuk megenni, így kidobtam a madaraknak.
- De nagyi! Ezt most komolyan mondod? Nem viccelsz?
- Persze.
- Pedig Ákos azt mondta, hogy csak ki kell menni a kert végébe és felszedegetni a földről, aztán már lehet is főzni.
- De ugye nem szedtétek fel?
- Nem, mert nagyon koszos volt – fintorgott vállvonogatva a kislány. – Bár Ákos azt mondta, hogy csak meg kellene mosni a kerti csapnál, ahogy a répát is szoktad.
- Nagy kópé ez az Ákos és sok butasággal tömi a fejed. De ha már így szóba került, akkor csináljunk ma tarhonyát ebédre. Segítesz?
Igazán ragyogó nyári nap volt, nagy forrósággal kecsegtetett, de a hatalmas konyha, félig behajtott spalettái hűvöset ígértek. Ákos, a szomszéd gyerek már biztos elment horgászni, ahogy tegnap nagy hencegve előadta. A kislány pedig nem igazán tudott jobb programot kitalálni aznapra, mint a tarhonya-csinálást. Hiszen a málnabokrokat már napokkal korábban lelegelte, az eper már leérett, az őszibarack és paradicsom befőzésre még várni kellett pár hetet. Akkor legyen: tarhonya.
- Na, akkor kezdjük – mondta a nagymama. Időközben újra lekerült a csipketerítő meg a kancsó az asztalról. A helyére a hatalmas gyúródeszka került, évtizedek késnyomaival és repedéseivel. Egy kiló átszitált liszt halmozódott a közepén. A kamra hűvöséből 4 tojás is előkerült, szépen, egyesével felütve a külön erre rendszeresített porcelán tálkába, majd a liszt közepén lévő mélyedésbe helyezve.
A kislány már feltérdelt a székre és könyökén támasztva a fejét figyelte a jól begyakorolt mozdulatokat. A nagymama 2 evőkanál sót szórt a lisztre, meg odakészített egy jó pohár vizet is. Aztán elkezdte a lisztet elmorzsolni a tojással. Először csak nagy laza mozdulatokkal dolgozott, mintha csak söprögetné, simogatná a lisztet. Adott hozzá egy kis vizet, majd elkezdte a két tenyere között morzsolgatni a lassan összeálló tésztát.
Komoly munka volt, ez, nem is szólt közben egy szót sem. A tészta pillanatok alatt összeállt az erőteljes mozdulatoknak köszönhetően. A nő már teljes erejét megfeszítve dolgozott.
- Na, ez jó kemény lesz! – ez volt az első megjegyzése, amióta nekikezdett. – A tarhonya tésztájának jó keménynek kell lennie, hogy ne főjjön szét, tudod.
A kislány csak bólogatott. Már rég rájött, hogy ha neki is jut feladat, úgyis bevonják, de ha valami „nehéz” munka, akkor jobb, ha csendben marad.
- Van az a nagy rosta a kamrában, kicsim, hozd ki, légy szíves!
- Mi az a rosta, nagyi? – állt meg a kislány a kamra ajtajában.
- Az a szita, csak olyan nagyobb lyukai vannak. Azon fogjuk átküldeni a tésztát.
Így is lett, a kemény tésztát a nagymama gombócnyi adagokban átnyomkodta a rostán, majd szétterítette a deszkán.
- Most hagyjuk szikkadni egy kicsit. Addig én iszok egy kávét. Te meg menj ki egy kicsit a napra, olyan sápadt vagy, te lány.
- De nagyi! Nem kaphatnék inkább én is egy kis kávés kockacukrot?
- Jól van, jól van – rázta a fejét a nagymama. – Csak anyádnak meg ne mond még egyszer!
- Akkor én kiviszem a teraszra a cukortartót meg a kanalakat – sorolta nagy lelkesen a kislány és már libegett is kifelé.
Mire lefőtt a kávé, a lány már a kinti asztal melletti széken térdelt a szokásos pózában. Fejét a ball öklével megtámasztva éppen a színes szárú kiskanalakkal vert valami szabálytalan ritmust.
- De csak egy kockacukor! – ült le a nagymama a másik székre. Gyorsan felhörpintette a kávét és már kelt is fel. – Ha akarsz, gyere és folytassuk a tarhonyát.
Amíg a kávé főtt, ő már megtisztított egy nagy vöröshagymát. Fel is kockázta. Most zsírt forrósított a mély serpenyőben. A besózott hagymakockákat azon futtatta meg. Adott hozzá egy felkockázott paprikát is, meg egy kanál őrölt pirospaprikát. Egy arasznyi szárazkolbászt is felkarikázott és azt is hagyta pirulni, zsírját-színeit kiengedni. Csak úgy sercegett az egész, amikor beleszórt jó két maroknyit a friss tarhonyából.
A három szem krumplit pillanatok alatt pucolta meg éles kiskésével, majd hosszában négybe vágva tette a tarhonyák közé. Mire a kislány beért a színes kanalakkal meg a cukortartóval – amiből időközben valahogyan eltűnt még két szem kockacukor – már lefedve párolódott az egész étel.
- De jó lesz, nagyi! Isteni illata van!
- Kislányom, tudod, hogy Isten nevét hiába a szánkra nem vesszük! – mondta hátra sem nézve az ezerszer elmorzsolt mondatot a nagymama. De azért magában mosolygott. Igen, jó lesz ez az ebéd. És még a kovászolt uborkából is maradt az üvegben a múlt hétről. Jó ez a nyár.
6 megjegyzés:
Nahát! Épp ma reggel jutott eszembe, hogy milyen régen főztem már pásztortarhonyát, és úgy ennék! Most még nagyobb kedvet csináltál hozzá ezzel a remek írással!
Jó ízű történet !!! Most pedig megyek és megfőzöm a pásztortarhonyát :-)))
:)))
Nagyon kedves történet! :)
Magával ragadó.... :) és most nekilátok és én is pásztortarhonyát főzök... köszönöm!
Megfőztük...és már majdnem meg is ettük mind. :D
Megjegyzés küldése