Az Olimpiára végtelenül kíváncsi voltam. Izgalmas kalandnak ígérkezett és a hozsannázó ajánlók is csak tüzelték érdeklődésemet. A koncepció: minden nap már, éppen aktuális hozzávalókból főzni. A nap főhősei egy nagy fekete táblán felsorolva. Amikor mi ott jártunk volt kacsamáj, bárány, vadhús, boldognak titulált csirke meg sajt.
A vendégnek egyetlen dolga van csak: megmondani, hogy hány fogást kér és ha esetleg valamit a listáról nem enne meg, akkor azt jelezni. Aztán csak várni. És várni. Az aperitivet gyorsan kitöltik, aztán jön az üdvözlőfalat is: kagyló, wasabi. Izgalmas hangok.
Kapunk egy tálka vajat, de a kenyeret már úgy kérjük hozzá.
Az első fogás az a bizonyos, híres kacsamáj, némi füstölt hallal házasítva, mangóval kiegészítve. Isteni kis összeállítás.
Aztán megint szünet. Sóskaleves: mintha füvet legelnék, tényleg a sóska tiszta íze.
Megint 20 perc szünet. 1 darab csirkével töltött óriásraviolira várunk ennyit. A fűszerezés varázslatosan arab, de én még 4 fogás és 1,5 óra után is éhes, sőt türelmetlen vagyok. Az ízek, az ételek, a tálalás, egytől egyig zseniális, tökéletes. Apró mesterművek. Csak éppen nincs idő ízlelgetni őket, 2 falat mind és el is tűnt.
Ez nem lenne olyan nagy baj, ha az egyes fogások között rövidebb lenne a várakozás. A pincérek egyáltalán nem igyekeznek ez kitölteni. Barátkozni, viccelődni itt nem lehet. Oké, értem én, hogy így lett kitalálva a show, "ez van, ezt lehet megenni" stílusban érkeznek a válaszok, a borok. De zavar, hogy azt akarják elhitetni velem, hogy a séf éppen most találja ki, mi lesz a következő fogás és azért kell ennyit várni. Attól tartok a kacsamájat meg a barna mártást is kénytelenek jó pár órával korábban megcsinálni, hogy este tálalható legyen.
Persze azért élvezem én a tökéletes báránybordát, articsókával meg a barna mártásos vadhúsok lágyan elomló textúráját. A gyógynövényes fagyi habcsók-csíkkal egyenesen mágikus.
Minden fogásban a magas gasztronómia virít a tányéron, pont úgy dizájnolva ahogy kell. Végül arra jutok, hogy bennem nincs meg az a kellő lazaság és önbizalom, hogy kezelni tudjam az ilyen helyzeteket, amelyekben a vendégként való kényeztetésem helyett fontosabbak a séf meg az ő ételei. Mentségükre legyen mondva, hogy az árak a minőséghez képest nagyon barátiak, és igazi szóda is van.
"Őszinte konyha" áll a nagy fekete táblán. Ezt a mondatot azóta se sikerült értelmeznem.
A vendégnek egyetlen dolga van csak: megmondani, hogy hány fogást kér és ha esetleg valamit a listáról nem enne meg, akkor azt jelezni. Aztán csak várni. És várni. Az aperitivet gyorsan kitöltik, aztán jön az üdvözlőfalat is: kagyló, wasabi. Izgalmas hangok.
Kapunk egy tálka vajat, de a kenyeret már úgy kérjük hozzá.
Az első fogás az a bizonyos, híres kacsamáj, némi füstölt hallal házasítva, mangóval kiegészítve. Isteni kis összeállítás.
Aztán megint szünet. Sóskaleves: mintha füvet legelnék, tényleg a sóska tiszta íze.
Megint 20 perc szünet. 1 darab csirkével töltött óriásraviolira várunk ennyit. A fűszerezés varázslatosan arab, de én még 4 fogás és 1,5 óra után is éhes, sőt türelmetlen vagyok. Az ízek, az ételek, a tálalás, egytől egyig zseniális, tökéletes. Apró mesterművek. Csak éppen nincs idő ízlelgetni őket, 2 falat mind és el is tűnt.
Ez nem lenne olyan nagy baj, ha az egyes fogások között rövidebb lenne a várakozás. A pincérek egyáltalán nem igyekeznek ez kitölteni. Barátkozni, viccelődni itt nem lehet. Oké, értem én, hogy így lett kitalálva a show, "ez van, ezt lehet megenni" stílusban érkeznek a válaszok, a borok. De zavar, hogy azt akarják elhitetni velem, hogy a séf éppen most találja ki, mi lesz a következő fogás és azért kell ennyit várni. Attól tartok a kacsamájat meg a barna mártást is kénytelenek jó pár órával korábban megcsinálni, hogy este tálalható legyen.
Persze azért élvezem én a tökéletes báránybordát, articsókával meg a barna mártásos vadhúsok lágyan elomló textúráját. A gyógynövényes fagyi habcsók-csíkkal egyenesen mágikus.
Minden fogásban a magas gasztronómia virít a tányéron, pont úgy dizájnolva ahogy kell. Végül arra jutok, hogy bennem nincs meg az a kellő lazaság és önbizalom, hogy kezelni tudjam az ilyen helyzeteket, amelyekben a vendégként való kényeztetésem helyett fontosabbak a séf meg az ő ételei. Mentségükre legyen mondva, hogy az árak a minőséghez képest nagyon barátiak, és igazi szóda is van.
"Őszinte konyha" áll a nagy fekete táblán. Ezt a mondatot azóta se sikerült értelmeznem.
2 megjegyzés:
Ebédidőben pörgősebb,csak én a kártyás fizetéssel jártam meg. Nem lehet ugyanis kártyával fizetni. Ezért a mi látogatásunk úgy kezdődött,hogy elmentünk odamentünk aztán pénzt felvenni a Keletibe,aztán vissza. Ebédnél három fogás van. Nem tudom,hogy ki lehetett volna valamelyiket cserélni?! A kecske nekem ugyanis nagyon nem ízlett. A párom meg végig ette az ő menüsorát megette az én kecskémet is és éppen,hogy csak jól lakott. Nincs kínáló falat sem ilyenkor. Nekem az tetszett,hogy biztos alapanyagok,friss ételek,jó nevű séf és a szóda. ...de összességében egy kicsit mást vártam és kicsit feszélyezve is éreztem magam.
Az Olimpiában esténként egy gasztrorituálén veszünk részt, ami alapvetően a tulajdonosok elképzeléseit valósítja meg. Szerencsés esetben (többnyire) ezek az elképzelések találkoznak a vendégek elképzeléseivel, néha viszont nem. No, ilyenkor az érintettek elég furán érezhetik magukat.
Egyelőre úgy tűnik, a pici Olimpiában van elég esti vendég, vagyis működik a dolog. Kérdés, ha nem így lenne, a Takács-Csongrádi páros változtatna-e a jól kigondolt koncepción?
Én egyébként nem éreztem drámainak a fogások közti várakozást, pontosabban halnapon elég pörgősen követték az ételek egymást. A másik estén jobban elhúzódott a vacsora, akkor viszont hatan voltunk és kellemesen elbeszélgettünk.
Megjegyzés küldése