Az emberek nem is gondolnák, milyen cserfesek a tárgyak. Gyakorlatilag állandóan dumálnak, pletykálnak. Úgy is mondhatnám, hogy be nem áll a szájuk. Ez pedig nekem erősen megnehezíti az életemet. Először ugyanis egy régiségkereskedésben kezdtem dolgozni. Úgy tűnt, jó mulatság lesz, hiszen úgy tudom majd ajánlani a portékát, hogy teljes mértékben tisztában vagyok az előéletükkel, azzal ki nyúlt hozzá és mennyire a biedermeier pamlaghoz, ki pakolgatta illatos levélkéit az intarziás szekreterbe. Főleg a felvásárlásnál jött jól ez a mögöttes tudás, rám aztán nem tudtak semmiféle bóvlit rám sózni.
Sajnos azonban nem csak arról szerettek mesélni ezek a falelkű kis jószágok, hogy hogyan készültek, mikor újították fel őket, hanem egyszeriben az egész élettörténetüket rám akarták borítani. Gyorsan rájöttek, hogy én értem, amit mondanak és alaposan ki akarták használni. Ráadásul a végére annyira elszemtelenedtek, hogy elkezdtek követelődzni, hogy más színű huzatot, polírozást meg dióolajos pácot akarnak.
Nem csoda, hogy egy idő után kezdtem megzakkanni. A folyamatos karattyolás kezdte felőrölni az idegeimet, így aztán elmentem egy sima kis közértbe eladónak. Na itt meg még nagyobb lett a hangzavar. A tejes doboz állandóan vitatkozott a parizerrel, a Nutella meg folyton le akarta lökni a polcról a kukorica konzervet. Nem győztem rendet vágni köztük. Nem volt egy könnyű menet. Az orvos a végkimerülés határán írt ki táppénzre.
De valamiből élni csak kell. A végső megoldás azt lett, hogy ide jöttem, ebbe a CD boltba. Itt ugyan folyton dúdolnak ezek a kis korongocskák, de azt legalább ki lehet bírni. Egy idő után már nem is figyelek rájuk oda, mindegyik a saját kis nótáját fújja. Szép kis polifóniává olvad össze, de ezek legalább nem hangoskodnak, nem veszekednek. Meg aztán a műanyag szerencsére sokkal hallgatagabb, mint a fa vagy a fém. Nincs olyan hosszú élet mögötte, alig pár kézen mennek keresztül, amíg ide kerülnek, ezért aztán nem is tudják, hogy vannak tárgyak, amelyeket sokkal nagyobb gondoskodással készítenek és vesznek körül életük során. Szerény kis jószágok ezek, általában igyekeznek meghúzni magukat a tartójukban, nem okoskodnak túl sokat. Egyes bútorok is tanulhatnának tőlük.
Sajnos azonban nem csak arról szerettek mesélni ezek a falelkű kis jószágok, hogy hogyan készültek, mikor újították fel őket, hanem egyszeriben az egész élettörténetüket rám akarták borítani. Gyorsan rájöttek, hogy én értem, amit mondanak és alaposan ki akarták használni. Ráadásul a végére annyira elszemtelenedtek, hogy elkezdtek követelődzni, hogy más színű huzatot, polírozást meg dióolajos pácot akarnak.
Nem csoda, hogy egy idő után kezdtem megzakkanni. A folyamatos karattyolás kezdte felőrölni az idegeimet, így aztán elmentem egy sima kis közértbe eladónak. Na itt meg még nagyobb lett a hangzavar. A tejes doboz állandóan vitatkozott a parizerrel, a Nutella meg folyton le akarta lökni a polcról a kukorica konzervet. Nem győztem rendet vágni köztük. Nem volt egy könnyű menet. Az orvos a végkimerülés határán írt ki táppénzre.
De valamiből élni csak kell. A végső megoldás azt lett, hogy ide jöttem, ebbe a CD boltba. Itt ugyan folyton dúdolnak ezek a kis korongocskák, de azt legalább ki lehet bírni. Egy idő után már nem is figyelek rájuk oda, mindegyik a saját kis nótáját fújja. Szép kis polifóniává olvad össze, de ezek legalább nem hangoskodnak, nem veszekednek. Meg aztán a műanyag szerencsére sokkal hallgatagabb, mint a fa vagy a fém. Nincs olyan hosszú élet mögötte, alig pár kézen mennek keresztül, amíg ide kerülnek, ezért aztán nem is tudják, hogy vannak tárgyak, amelyeket sokkal nagyobb gondoskodással készítenek és vesznek körül életük során. Szerény kis jószágok ezek, általában igyekeznek meghúzni magukat a tartójukban, nem okoskodnak túl sokat. Egyes bútorok is tanulhatnának tőlük.
2 megjegyzés:
:)
Ez nagyon tetszik!
:-) Örülök, hogy tetszik.
Megjegyzés küldése