Végre elmentünk a Costesbe. Sóhaj. Nem túlzás, évek óta készültem rá.
Első ránézésre: kicsi. Ahogy elnézem maximum 30 embert tudnak megetetni. De azt a leggondosabb kiszolgálással, odafigyeléssel. A belső tér olyan finom, visszafogott. Semmi cicoma, csak tompa, meleg színek és formák.
Tartottam a karót nyeltségtől és a fehér kesztyűs szertartásosságtól, de az új üzletvezetőnek hála ez kezd letünedezni. Van viszont kedvesség és szakértelem. Mindenről lehet kérdezni, ahogy ezt mi bebizonyítottuk.
A választás a felfedező menüre esett, ami csak 5 fogás. Figyelmeztettek is jó előre, hogy itt bizony éhen maradunk, de az élvezet a lényeg. Nos, ehhez képest az én hasam borok nélkül is alaposan eltelítődött.
Hiszen kezdésnek ott az ellenállhatatlan forró kenyérke, sós vajjal. Ezt ugye addig eszi az ember, amíg van. És közben a férj képes olyanokat kérdezni, hogy mi miért nem eszünk ilyet minden reggel. Mármint friss, aszalt paradicsomos meg olívabogyós zsemlécskéket. Na ja, majd kelek két órával korábban…
Aztán jönnek sorban a meglepetés falatkák. Hogy a konyha megmutassa magát, felkészültségét és ötletességét. Ha esetleg a menü maga nem kápráztatna el eléggé, akkor itt, még a legelején – műsoron kívül – elvarázsolódjunk a kellő mértékben.
Tintahal tintájával feketére színezett macaron? Élénk zöld brokkolihab? Vizitorma kapucsínó? Izgalmas kis morzsák. Szépek, színesek, picurkák. Épp elegendő, hogy hangulatba ringassanak egy pohár magyar gyártmányú pezsgő buborékjaival együtt.
Aztán jön egy komolyabb előétel. Már-már főfogásnak beillő összetettséggel. Az elnevezését leírni sem egyszerű dolog, ízlelgetni pedig maga a tökély. Tokaji aszúban marinált kacsamáj terrin, rebarbara consommé, házilag savanyított gyömbér. És azt már csak én teszem hozzá, hogy olyan pirított, vajas kalács jön mellé, hogy ihaj!
Kész, én jóllaktam, innentől már csak becsületből eszem, amit elém tesznek.
Fehér spárga leves, házilag sóban érlelt vadlazac. Nagyon kellemes, sima, spárgás és langyoskás, hogy a lazac nem főjön meg véletlenül se. És egyszerűen imádom, ahogy a mély tányérban csinosan elrendezgetett lazacdarabkákhoz a szemem előtt csorgatják a levest. Ezt a bűvészi mutatványt mindig nagyon tudom értékelni. Legszívesebben meg is tapsolnám a produkciót, de aztán észhez térek, ez nem cirkusz, hanem gasztro-szentély vagy mi.
Na és akkor a főfogás. Ez egyszerűen maga a tökéletesség a tányéron. Teriyakiban pácolt kacsamell, répa és gyömbér püré, tavaszi tekercs. Ilyen kacsamellet még életemben sohasem. Nehogy otthon, de más helyeken sem jutnak ennek a közelébe.
Tudom, pontosan tudom, hogy gépek, meg felszerelések meg évek kísérletezgetései. Mondjuk, ha az egész vacsora árát csak kacsamellre költeném és egy hónapig minden nap azt sütnék… akkor talán sikerülne valami hasonlót. Hogy annyira puha legyen és kívül meg ropogós. És mégis átsütött, nem nyers, nem rágós.
Aztán jött egy megtorpanás. Az első desszert nekem már túl sok és nem mennyiségre, hanem ahogy a sok mindenféle alkotóelemet próbálták egy kalap alá hozni. Narancs „baba”, yuzu parfé, konfitált kumquat, citromkrém. A baba elázik a cuccban, a parfé finom lenne önmagában is, a kumquat csak mellékszereplő, a citromkrém meg valahol elveszik a tömegben. Sőt van a tányéron még mandulás keksz meg karamell-üveg. Sok.
Viszont a Poire Belle Héléne! Na az valami csuda. Jön egy nagy csokigömb. Kevéske aranyporral lekenve. Aztán egy kis kancsó forró csoki, rá egyenesen a gömbre. A gömb varázsütésre megolvad, és előtűnik az értékes belső: apró körték, vaníliafagyi és morzsa. Mindez a forró és az olvadt csoki szoros ölelésében. Ez cseppet sem túl sok, hanem minden érzéket kielégítő tobzódás.
Bár a borokról nem sokat szóltam, ehhez kissé váratlanul egy Errazuriz, azaz chilei vörösbort kínálnak. Bár nem desszertbor, egyszerűen tökéletes háttere a csokoládéban dúskáló édességnek.
És ha azt hinnétek, hogy itt vége van, hát nem ismeritek a csúcséttermeket. Mert amikor végére jutunk az írott étlapnak, természetesen jönnek még a kis, de alaposan megcsavart ötletek, búcsúzóul. Tökmagolajból készített zselékocka. Meg saját túrórudi. Meg gyümölcsös joghurt. Csak hogy bizonyosan jó szájízzel távozzunk. És egy hosszas eszmecsere az üzletvezetővel, az étterem átköltöztetéséről, a többiekről meg arról, hogy itthon és Amerikában hogy megy ez.
Hát, így.
Első ránézésre: kicsi. Ahogy elnézem maximum 30 embert tudnak megetetni. De azt a leggondosabb kiszolgálással, odafigyeléssel. A belső tér olyan finom, visszafogott. Semmi cicoma, csak tompa, meleg színek és formák.
Tartottam a karót nyeltségtől és a fehér kesztyűs szertartásosságtól, de az új üzletvezetőnek hála ez kezd letünedezni. Van viszont kedvesség és szakértelem. Mindenről lehet kérdezni, ahogy ezt mi bebizonyítottuk.
A választás a felfedező menüre esett, ami csak 5 fogás. Figyelmeztettek is jó előre, hogy itt bizony éhen maradunk, de az élvezet a lényeg. Nos, ehhez képest az én hasam borok nélkül is alaposan eltelítődött.
Hiszen kezdésnek ott az ellenállhatatlan forró kenyérke, sós vajjal. Ezt ugye addig eszi az ember, amíg van. És közben a férj képes olyanokat kérdezni, hogy mi miért nem eszünk ilyet minden reggel. Mármint friss, aszalt paradicsomos meg olívabogyós zsemlécskéket. Na ja, majd kelek két órával korábban…
Aztán jönnek sorban a meglepetés falatkák. Hogy a konyha megmutassa magát, felkészültségét és ötletességét. Ha esetleg a menü maga nem kápráztatna el eléggé, akkor itt, még a legelején – műsoron kívül – elvarázsolódjunk a kellő mértékben.
Tintahal tintájával feketére színezett macaron? Élénk zöld brokkolihab? Vizitorma kapucsínó? Izgalmas kis morzsák. Szépek, színesek, picurkák. Épp elegendő, hogy hangulatba ringassanak egy pohár magyar gyártmányú pezsgő buborékjaival együtt.
Aztán jön egy komolyabb előétel. Már-már főfogásnak beillő összetettséggel. Az elnevezését leírni sem egyszerű dolog, ízlelgetni pedig maga a tökély. Tokaji aszúban marinált kacsamáj terrin, rebarbara consommé, házilag savanyított gyömbér. És azt már csak én teszem hozzá, hogy olyan pirított, vajas kalács jön mellé, hogy ihaj!
Kész, én jóllaktam, innentől már csak becsületből eszem, amit elém tesznek.
Fehér spárga leves, házilag sóban érlelt vadlazac. Nagyon kellemes, sima, spárgás és langyoskás, hogy a lazac nem főjön meg véletlenül se. És egyszerűen imádom, ahogy a mély tányérban csinosan elrendezgetett lazacdarabkákhoz a szemem előtt csorgatják a levest. Ezt a bűvészi mutatványt mindig nagyon tudom értékelni. Legszívesebben meg is tapsolnám a produkciót, de aztán észhez térek, ez nem cirkusz, hanem gasztro-szentély vagy mi.
Na és akkor a főfogás. Ez egyszerűen maga a tökéletesség a tányéron. Teriyakiban pácolt kacsamell, répa és gyömbér püré, tavaszi tekercs. Ilyen kacsamellet még életemben sohasem. Nehogy otthon, de más helyeken sem jutnak ennek a közelébe.
Tudom, pontosan tudom, hogy gépek, meg felszerelések meg évek kísérletezgetései. Mondjuk, ha az egész vacsora árát csak kacsamellre költeném és egy hónapig minden nap azt sütnék… akkor talán sikerülne valami hasonlót. Hogy annyira puha legyen és kívül meg ropogós. És mégis átsütött, nem nyers, nem rágós.
Aztán jött egy megtorpanás. Az első desszert nekem már túl sok és nem mennyiségre, hanem ahogy a sok mindenféle alkotóelemet próbálták egy kalap alá hozni. Narancs „baba”, yuzu parfé, konfitált kumquat, citromkrém. A baba elázik a cuccban, a parfé finom lenne önmagában is, a kumquat csak mellékszereplő, a citromkrém meg valahol elveszik a tömegben. Sőt van a tányéron még mandulás keksz meg karamell-üveg. Sok.
Viszont a Poire Belle Héléne! Na az valami csuda. Jön egy nagy csokigömb. Kevéske aranyporral lekenve. Aztán egy kis kancsó forró csoki, rá egyenesen a gömbre. A gömb varázsütésre megolvad, és előtűnik az értékes belső: apró körték, vaníliafagyi és morzsa. Mindez a forró és az olvadt csoki szoros ölelésében. Ez cseppet sem túl sok, hanem minden érzéket kielégítő tobzódás.
Bár a borokról nem sokat szóltam, ehhez kissé váratlanul egy Errazuriz, azaz chilei vörösbort kínálnak. Bár nem desszertbor, egyszerűen tökéletes háttere a csokoládéban dúskáló édességnek.
És ha azt hinnétek, hogy itt vége van, hát nem ismeritek a csúcséttermeket. Mert amikor végére jutunk az írott étlapnak, természetesen jönnek még a kis, de alaposan megcsavart ötletek, búcsúzóul. Tökmagolajból készített zselékocka. Meg saját túrórudi. Meg gyümölcsös joghurt. Csak hogy bizonyosan jó szájízzel távozzunk. És egy hosszas eszmecsere az üzletvezetővel, az étterem átköltöztetéséről, a többiekről meg arról, hogy itthon és Amerikában hogy megy ez.
Hát, így.
4 megjegyzés:
Hát, sikerült kedvet csinálnod :)
költözik a costes?
Én is mennék:) Kér, hogy fotózni nem lehetett:)
Timi :)
Ádám, remélem semmi titkosat nem mondtam. Lehet, hogy csak szeretnének, nézelődnek, gondolkodnak.
Erika, igazából talán még lehetett is volna, de a drágám szerint az "ciki".
Megjegyzés küldése