Amikor

Amikor hirtelen vége szakad a karácsonyi csodaváró hangulatnak és csak a bejgli morzsák maradtak.


Amikor a dús, zöld fenyőfa már csak csontváz, amelyen néhány szaloncukor üres, gyűrött papírja zizeg.

Amikor a keményre, csillogósra vagy éppen porosra fagyott hó ropog, nyikorog a csizmánk talpa alatt.

Amikor reggelente úgy kell kiásni az autót és a házat a hó alól, pedig mi legszívesebben álló napra visszaásnánk magunkat a párnánk és paplanok birodalmába.

Amikor egyszerre megutáljuk a korcsolyát, a hógolyózást és a hóemberépítést.

Amikor ambivalens érzéseink közepette elkezdjük tervezgetni, hogy melyik déltengeri szigetre költözünk el. Előkeressük a nyaralásos fotókat és már azon töprengünk milyen virágokat ültetünk majd a kertbe, ha végre megjön a tavasz.

Amikor látványosan fogyni kezd a felhasogatott tüzelőfa és a pincében lévő szénhalom. Amikor úgy érezzük, hogy megvesz az Isten hidege, pedig volt ennél már hidegebb tél is. Persze arra csak az igazán öregek emlékeznek.

Amikor magába fordul az ember, lehajtott fejjel közlekedik, mélyen a kabátjába burkolódzik és azon gondolkodik, miért nem vett fel még egy gyapjú pulóvert a rajta lévő kettő tetejére. Amikor a kesztyű átázik, a csizma talpa pedig annyira áthűl, hogy fáj rálépni is és csak nem jön a fránya busz.

Amikor még a verebek is depressziósan hallgatnak és azon bosszankodnak, hogy reggelre már megint odafagy aprócska lábuk a kábelekhez.

Amikor gonosz vigyorral, kárörvendő krahácsolással végigsöpör a városon a minden eddiginél ellenállóbb influenza-járvány.



Ilyenkor jó a sütő melegével befűtött konyhában ücsörögni.

Ilyenkor jó belesüppedni a sütemények, kalácsok, torták zamatába.

Ilyenkor jó beleszippantani a csokoládé, a fahéj, a vaníliás cukor, a pörkölt mogyoró és a barnára karamellizálódó cukor illatába.

Ilyenkor jó egyenként lenyalogatni a langyosra olvadt csokoládémázat minden ujjunkról. Addig verni idétlen mozdulatokkal a tojásfehérje habot, amíg selymes, kemény habcsúcsokká alakul.

Ilyenkor jó előkeresni a legnagyobb kuglóf-formát és a vörösréz mozsarat.

Ilyenkor jó szerezni valahol egy méretes, narancsszínű tököt, kikaparni a magokat, percek alatt felszeletelni, bedobni egy tepsibe és belökni a forró sütőbe. Egy óra múlva pedig kikapkodni a harsogóan kemény tökbélből krémesen puhára sült nyalánkságot, ami olyan édes, mint a tiszta cukor.

Ilyenkor jó ujjuainkkal végigsimítani az ablakra fagyott jégvirágok kesze-kusza vonalát. Nagyot szippantani a jegesen éles, tiszta levegőből. Elmorzsolni néhány hihetetlen alakú hópihét, révedezve figyelni, ahogy a fehér kristályból csöppnyi víz lesz, ami felszívódik a kesztyűbe.

Ilyenkor jó ott toporogni a gesztenyesütő előtti sorban, kézbe fogni a forró, kormos papírtölcsért. Bele-bele merítkezni és újabb gesztenye-kinccsel a felszínre bukkanni.

Ilyenkor jó esténként langyos, mézes tejet kortyolgatni. Szorongatni a bögrét, ami átmelegíti az ujjakat, a mézes tej lágy íze pedig lélek- vigasztalóként is megállja a helyét.

Ilyenkor jó belépni a spájzba, levenni egy derűs őszibarackokkal teli üveget a polcról. Ilyenkor jó kompótot enni, sűrű, édes levét kiszürcsölgetni a tálkából. Befőttet tálalni sült húsokhoz, desszertként vagy csak úgy vacsorára. Pillanatokra a konyhába idézni a nyár zamatait, a barackba zárt napfényt.

Ilyenkor jó megölelni valakit, hozzábújni valakihez, betakargatni valakit. És tartozni valahová.



Nyolc éve írtam, de ma is pont egy ilyen nap van.