A regényekben megismert Prága titokzatos, mély, örvénylő városként mutatkozott be. A középkori sikátorokban alkimisták titkos laboratóriumokban kotyvasztják aranyukat, mérgeket meg az örök élet vizét. Mindentudó zsidó rabbik őrzik a titkokat. Dölyfös szépasszonyok menekülnek a pestis elől. Elvakult husziták szőnek gyilkos összeesküvést. Elapadhatatlan pénzforrásból épülnek a barokk templomok.
A mai Prágát viszont egyszerűen ellepték a turistahordák. Mi pedig csatlakoztunk hozzájuk, sodródtunk az árral. Néha sikerült egy-egy csendesebb mellékutcában elbujdokolni, zegzugos utcákon barangolni. Elveszett a titokzatosság, a talmi csillogás mögött kopottság, mindennapok.
De akad még néhány csoda. Itt van például Kelet-Európa első Michelin csillagos étterme. Bevallom álmodoztam róla, hogy megnézem magamnak. Visszatartott, hogy egy szállodában van, másrészt az átlagos vacsorára szánt 250 euró csillagokba vesző összege is.
Ettük hát a knédlit knédlivel, kacsasülttel, töltött karajjal, malac lábszárral. Dús, komoly ételek. Aztán véletlenül belestem egy étterembe. A gyönyörűséges berendezés fogott meg. Aztán a bejárat mellé függesztett étlap, amire azt is büszkén kiírták, hogy a Michelin őket is ajánlja.
A V Zátisi étteremben
Másnap izgatottan léptünk be, jómagam főleg attól rettegtem, hogy nem lesz helyünk. Végül az utolsó előtti asztalt utalták ki nekünk, gyakorlatilag a bárban. Így sajnos nem élvezhettük a modern, ámde barátságos belső teret, a nagy nyüzsgést viszont annál inkább. A konyhába például egy nagy ablakon keresztül be lehetett lesni. Mindig is izgatott, hogyan merik tányérra a mártást, halmozzák egymásra a húst és köretet a szakácsok. Nos, úgy tűnt a legkisebb izgalom nélkül dolgoznak.
Engem elbájolt az étlap, csak két hosszúkás oldal az egész. Kicsit bonyolult módon a főétel árát határozzák meg, és ehhez kérhető előétel és desszert már benne van ebben az árban. Választható még kétféle kóstoló menü is 4 fogással, hozzá illő jórészt hazai borokkal.
Amíg vártunk, parmezános ropogóst hoztak. Aztán falatnyi lazachabot, háromféle kenyérrel. Egy pillanatig sem unatkoztunk. A pincérek megállás nélkül sürgölődtek, még a vizespoharunkat is állandóan újratöltötték. Mégsem tűnt tolakodónak ez a figyelem, mert az étterem egyszerűen tele volt, úgy tetszett, mindenkire épp ennyi energiát pazarolnak.
Ropogós bundában érkezett a rántott kecskesajt, számomra inkább túró. Forrón, omlóssal, a legtökéletesebb kecskesajttal, amit valaha kóstoltam. A vaníliás körtekompót, a gránátalma szirupos friss levélkék. Micsoda ízek!
A sütőtökleves sűrűn, zöldfűszeres olajjal érkezett. Csak belemerítkezni lehetett.
Grillezett hal, majd sült nyúlcomb járt a menühöz. Egészen kiváló, sokízű fogások. Nem fukarkodtak a fűszerekkel, akik készítették.
A fénypont mégis az általam választott bárányborda volt. Az étlap ígérete szerint ibolyás mustárral és levendulával fűszerezték. Ez azonban csak egész halvány ígéret maradt az ízek tengerében. A hús puhán, rózsaszínűen, de mégsem nyersen tárult elém.
A desszert ehhez képes már lejtmenetnek tűnt, különben is alaposan jóllaktunk, mire elénk pakolták az almás rétest meg a hajszálvékony alma és körte szeletek egymásra pakolt halmait, kardamonnal ízesített fagyival.
Amikor pedig kifizettük életünk minden bizonnyal legdrágább és talán legtökéletesebb vacsoráját, még hoztak néhány falatka csokis csodát. Ezt már tényleg csak a becsület kedvéért ettük meg, aztán elégedetten a Károly-híd felé igazítottuk lépteinket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése