Szerettem a szabadkai temetőbe menni. Belekarolni a nagyiba, cipelni a kókadozó virágokat, vizesüveget. Söpörgettük a sírokat meg szentelt vizes keresztet rajzoltunk rá. Akkoriban azt gondoltam, hogy a temető az igazán öregek életének természetes része és egyfajta logikus folytatása. Attól, ahogy ők meg-megsimították a sírokat, igazgatták a virágokat, ahogy imát mormoltak és beszélgettek az ott lévőkkel, mindez egyszerűen belesimult az életbe.
A novemberi, deres, ónos esős temetőlátogatást pedig még inkább szerettem. Ekkor jelentek meg ugyanis a temető kapujában a gesztenyesütögetők. Gyerek szemmel hatalmas fém szitáikban rázták, pörkölték a gesztenyét, amit aztán fél literes, literes adagokban öntöttek az újságpapírból csavart tölcsérekbe. A megsült gesztenyét pedig koszlott plédekkel takarták le, hogy ki ne hűljön. Persze sokszor nem volt ideje kihűlni ennek a finomságnak, az emberek gyakran sorban álltak érte.
A papírzacskó tartalma pedig égette a kezünket, kormosak, maszatosak lettünk tőle, ahogy próbáltunk a kocsi hátsó ülésén egy-egy tisztább szemet kihalászni. A félhomályban sokszor nem láttuk vajon kukacos-e a zsákmány, de nem is igazán érdekelt. A gesztenye édes volt, forró és csak egy-két hétig kapható és legalább annyira hozzátartozott a temetőhöz, ahhoz a szinte derűs nyugalomhoz, ami ezt a helyet beborította.
Csak azóta nem tudok mit kezdeni ezzel a hellyel, amióta anya is ott van. Pedig évek óta semmi sem változik ott, évtizedek óta ugyanazok a sírok állnak sorban és a gesztenyesütők is ott sorakoznak. Csak én nem tudom magam rászánni magam, hogy elmenjek oda, de már halványan éledezik bennem a remény, hogy a gyerekeimnek ez az időszak nem az idétlen töklámpásos bulikról, hanem éppen ezekről a sült gesztenyékről fog szólni. És akkor talán újra megszáll az a derűs nyugalom és elfogadás érzése, a düh és fájdalom helyett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése