Tájkép aratás után, avagy a boldogság tanulható
Harmincadik születésnapom reggelén támolygok a konyha irányába. A kanapén valaki horkol, sörsárga post-it cédula zizeg ütemesen a kezében, ahogy vörös csíkokat vakar hasának szőrszálai közé. Az írás – talán egy csaj telefonszáma? – elmosódott a ragacsos ujjak szorításában. Egy röffenés után szerelemről és metafizikus elliptikáról motyog.
Csak reménykedni tudok, hogy a nyelőcsövemen végigszántó kávé forrósága szilárdabb tákolmánnyá barkácsolja kocsonyás állagom. A tejszínhab spay-t meg egyenesen a számba fújom, a levegőbuborékos lágyságtól felfúvódnak a pofazacskóim. Kegyelemért könyörögnék immár, miközben baltával szétvert agyvelőm apró fürtjei ritmikusan rezegnek, ahogy nyulak, borzok, vadászgörények és mindenféle aranyos, szőrös állatok kórusa skandálja a sarokból: „jaj-jaj”.
A kijózanítóan hideg radiátornak támaszkodom, de nem kerülhetem el a szembesítést a hangulattal. A pulton a marcipános torta finom eleganciával szétcsúszott romjai már nem mállanak tovább, de a kókuszos muffin morzsáiba sikerül beletenyerelni.
És mit tehetnék? Ösztönös menekülésvágyamat egy korsó narancslébe fojtom, előszedem a szeretetsárga gumikesztyűt meg az ilang-ilanggal dúsított tisztítószert. Osztán munkára! És micsoda, előre nem sejtett, bájos meglepetések várnak még rám: lerágott csont és lerágott almacsutka, egy helyes, ámbár öklendezésre késztető kukaccal egyetemben a mosógép dobjában hever, békés egyetértésben a hamutartóval, amelyen a világ nagy rejtélyeinek folytán a „Petőfi Sándor Kaszárnya” olvasható.
Hogy miért hajt az átkozott kíváncsiság újabb és újabb szemétkalandok irányába? Talán, hogy lokalizáljam végre azt a semmi kis csodát, amit a kitakarított lakásban rejlő rend illúziója hozhat. De mégis ki a fene dörgölte szét azt a három naspolyát kedvenc viharkabátom hajtókáján?
Harmincadik születésnapom reggelén támolygok a konyha irányába. A kanapén valaki horkol, sörsárga post-it cédula zizeg ütemesen a kezében, ahogy vörös csíkokat vakar hasának szőrszálai közé. Az írás – talán egy csaj telefonszáma? – elmosódott a ragacsos ujjak szorításában. Egy röffenés után szerelemről és metafizikus elliptikáról motyog.
Csak reménykedni tudok, hogy a nyelőcsövemen végigszántó kávé forrósága szilárdabb tákolmánnyá barkácsolja kocsonyás állagom. A tejszínhab spay-t meg egyenesen a számba fújom, a levegőbuborékos lágyságtól felfúvódnak a pofazacskóim. Kegyelemért könyörögnék immár, miközben baltával szétvert agyvelőm apró fürtjei ritmikusan rezegnek, ahogy nyulak, borzok, vadászgörények és mindenféle aranyos, szőrös állatok kórusa skandálja a sarokból: „jaj-jaj”.
A kijózanítóan hideg radiátornak támaszkodom, de nem kerülhetem el a szembesítést a hangulattal. A pulton a marcipános torta finom eleganciával szétcsúszott romjai már nem mállanak tovább, de a kókuszos muffin morzsáiba sikerül beletenyerelni.
És mit tehetnék? Ösztönös menekülésvágyamat egy korsó narancslébe fojtom, előszedem a szeretetsárga gumikesztyűt meg az ilang-ilanggal dúsított tisztítószert. Osztán munkára! És micsoda, előre nem sejtett, bájos meglepetések várnak még rám: lerágott csont és lerágott almacsutka, egy helyes, ámbár öklendezésre késztető kukaccal egyetemben a mosógép dobjában hever, békés egyetértésben a hamutartóval, amelyen a világ nagy rejtélyeinek folytán a „Petőfi Sándor Kaszárnya” olvasható.
Hogy miért hajt az átkozott kíváncsiság újabb és újabb szemétkalandok irányába? Talán, hogy lokalizáljam végre azt a semmi kis csodát, amit a kitakarított lakásban rejlő rend illúziója hozhat. De mégis ki a fene dörgölte szét azt a három naspolyát kedvenc viharkabátom hajtókáján?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése