Gyerekkorom a legcsodálatosabb gasztronómiai kalandozásokban telt. Nagymamák, szomszéd nénik tették elém nap, mint nap a hagyományos magyar konyha remekeit, a szüleimmel való utazások során pedig más népek konyhájával is megismerkedhettem. A „felnőttek” sosem hagyták, hogy főzzek, segíteni viszont lehetett. Pucoltam a zöldséget, szaladgáltam a pincébe a hozzávalókért és persze kinyalhattam a krém maradékát a lábasokból. Az idilli állapot azonban egyszer csak véget ér. Az ember lánya ott találja magát (jó esetben) egy albérlet szűkös konyhájában és semmi másra nem tud figyelni, legalábbis a másnapi vizsga anyagára biztos nem, mert annyira korog a gyomra. Sosem hittem volna, hogy ennyire fogok vágyódni az otthoni ízek után.
A menza szerintem minősíthetetlen és a gyorséttermek egyhangú kínálatát megtapasztalva szép lassan belesodródtam a főzésbe. Pedig ha valaki, akkor én aztán egyáltalán nem voltam egy konyhatündér. A fent nevezett sürgölődő idősebb hölgyeknek köszönhetően nem igazán kerültem a konyha közelébe, csak a végeredmény elpusztítása kapcsán. Az első sikeres próbálkozásaim azonban akkora lendületet adtak, hogy lassan mindenki elismerte a főzési tudományomat. Rájöttem, hogy a siker egyetlen tényezőn múlik: minél többet gyakorol az ember annál magabiztosabbá válik és ki meri próbálni az új ízeket is.
A barátaid, családtagjaid biztos szívesen megkóstolják az alkotásaid. Fergeteges érzés saját lakásodban fogadni az ismerősöket és figyelni, ahogy jóllaknak az általad készített finomságokkal. Százszor kellemesebb egy füstös kocsmánál…
Sokszor hallom, hogy valaki azt mondja: „nem tudok főzni” vagy „utálok főzni”. Persze nem ígérhetem, hogy egy varázsigét a receptek közé rejtettem és ettől egy csapásra megváltozik a hozzáállása bárkinek. Csak reménykedhetek… A siker érdekében végtelenül egyszerű, gyors és problémamentes recepteket gyűjtök. Olyanokat, amelyeket naponta készítek egy parányi lakótelepi konyhában. A hozzávalókat a magyar valósághoz igazítottam. Bármennyire is rajongok a tengeri herkentyűkért, azok nem szerepelhetnek állandóan a tányéromon.
A főzés számomra ez egyfajta alkotási folyamat. Kitalálom és megvalósítom a költeményt, és minden nap újra kezdhetem. Nem ismerek más olyan foglalatosságot, amelynek ilyen gyorsan élvezhető eredménye lesz.
Ha nem pontosan úgy sikerül, ahogy az a „nagykönyvben meg van írva”, akkor sincs semmi gond. Egy ideig elszántan kísérleteztem azzal, hogy mindent ugyanúgy készítsek el, mint anyukámtól vagy a nagymamámtól láttam. Aztán megtaláltam a saját egyéniségemet. Nem csinálok rántott húst, hiszen tudom, hogy az nekem nem megy igazán, viszont mesterien bánok a fűszerekkel. Tele van velük a szekrény, hiszen ők adják meg az ételek igazi ízét. Ha pedig valami finom, harmonikus ízű, akkor az sem baj, hogy nem tudtam mindent beszerezni, amit a recept megjelöl. Miért ne helyettesíthetném egymással a fűszereket? Sokszor kihagyom például a hagymaszeletelést, a könnyezés elkerülése érdekében. Persze vannak olyan ételek, mint a Francia hagymaleves, amelyből nem lehet kihagyni a hagymát. Viszont ehető lesz akkor is, ha bor helyett csak levessel főzöd.
A főzés másik titka szerintem az, hogy az ember először szépen végiggondolja a lépéseket, és mindent előkészít. Az régen rossz, ha akkor kezded a húst vagdalni, amikor az olajban már sercegve barnul a hagyma. Így viszont már gyerekjáték lesz. Tegyél be egy jó CD-t vagy tekerd a rádiót a kedvenc állomásodra és indulhat a buli. Na jó, a főzés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése