Ez nem pad thai

Az úgy volt, hogy volt egyszer egy egyszeri leány, valahol a Kárpát-medence mélyén. Élt, éldegélt, mint minden rendes bácskai leányzó. Krumplievest evett meg grízes tésztát, szilvás lepényt meg csorgatott tojáslevest. Igen ám, de csúnya nagy homokszem került abba a bizonyos mahinába, amikoris elkezdett szakácskönyveket írogatni az istenadta. Mert az egy dolog, hogy az ember lánya papírra veti a nagymama titkos és nehezen reprodukálható tortáit meg a nagynéni még titkosabb pogácsáit. De aztán elkezdenek jönni a mások szakácskönyvei is. Születésnap? Szakácskönyv. Névnap? Szakácskönyv. Stb.


És kitágul a világ. Jé, máshol egészen máshogy főznek. Jé, imádom a szójaszószt! Bólogat nagy egyetértésben az időközben beszerzett férjjel együtt, aki meg csak adja alá a lovat. Jé, a csípős ételek is tök finomak! És jé, a mungóbab csírát is meg lehet enni! Ki gondolta volna?


Meg aztán olyanok is előfordulnak, hogy meghívják holmiféle étterem megnyitóra is az ilyen irkálgató egyedeket, hátha arról a bizonyos helyről is születik pár sorocska.


Szóval szegény mit sem sejtő főhősünk imígyen beleszeretett a pad thai (vagy valami hasonló) névre hallgató tésztába. De nyakig. Olyannyira, hogy most már mindent annak néz. És minden többé-kevésbé megfelelő helyen azt eszi. Kit érdekel ezek után a hűvös, már-már íztelen sushi, a hűtlenül elhagyott szerető?


Bár székesfővárosunk jól ellátott mindenféle ínyenc boltokkal, hősünk igencsak lusta ellátogatni eme jeles intézményekbe, főleg mert mindig otthagyja az egész gyest (amit egyébként meg a kisded pelenkájára szánt még a hó elején).


De a szerelmet elég nehéz megállítani, főleg ha mély szenvedélyből táplálkozik. A harc ott dőlt el, amikor a sarki zöldségesnél megjelent egy doboz friss mungóbab csíra. Ezt természetesen haza kellett hozni. Azonnal. Került mellé még egy csomag koriander zöldje is.

Viszont innentől kezdve főszakácsunk már abból táplálkozott, amit a kamrában fellelt. Példának okáért egy csomag japánból származó soba tésztát. Jó lesz az – felkiáltással már ment is a forró vízbe, de csak ázni, nem fövődni.

Került még egy kis csirkemell is. Apróra vagdalva, olajon körbe-körbe pirítva. Meg egy csokor felkarikázott újhagyma hasonló eljárással hőkezelve. Sőt! Jó pár gerezd fokhagyma meg egy aprócska chili is erre a sorsra jutott.

Hozzája szójaszósz az íze miatt, 2 kanál barnacukor, hogy karamellizálódjon finoman. Meg egy zöldcitrom leve is az egyensúly miatt.

Csíra, korianderzöld meg egy nagy keverés és már készen is volt a fennséges étek. Csak a legfontosabb le ne maradjon! Egy nagy marék földimogyoró durvára törve a mozsárban. Az a lényeg. Vagy nem?