Szakácskönyvek

Szakácskönyveket lapozgatok az elmúlt száz évből. Közben élem a szokott, mai körülményekhez igazodó kicsinyke életemet. Most van mikró meg turmixgép, mosogatógép és mélyhűtött zöldségek. Persze titokban, romantikus lelkem minden rezdülésével én is megsiratom időnként azt a régi normális világot, amikor még az állatok minden porcikáját fel kellett használni, a szarvától a farka bojtjáig. És ilyenkor azt sem tudom megállni, hogy ne idézzem meg a Nagyi szellemét. Hiszen neki még volt fogalma arról, hogyan nyúljon hozzá ahhoz a szürkés nyálkás halomhoz, amit jobb helyeken tüdőnek neveznek. Persze tésztát is gyúrt azon a hatalmas, karistolt felületű asztalon.

Érdekes, hogy alapvetően nem rémlik, valaha forgatta-e ezeket a füzeteket, könyveket. Az elhasználódásuk mértékét tekintve, szinte bizonyos. Hiszen mindegyik tele van jegyzetekkel, megjegyzésekkel és apró cetlikkel. Szépen kisimogatott, körömmel fényesre kapirgált csokoládépapír esik ki a hájas tészta receptje mellől. Aztán egy körömollóval óvatosan körbevágott aprócska fecni, rajta amerikai angolsággal írott recept, talán az ötvenes évek egy újságjából. Ki küldhette?

A foszló szélű, évtizedek zsíros konyhai levegőjét magukba ivó, pecsétes, barna lapok az álmodozás mellett inspirációt is jelentenek. Velőskolbász? Tárkonyos tüdőkása leves? Kacsa és libavér hagymával sütve? Párolt marhanyelv vadas mártással? Rántott borjúláb? Velős palacsinta? Májpuding? Na, itt már a férjem is némi utálkozással kérte a felolvasás megszakítását. Pedig a pacalt, a különböző hurkákat még nem is vettem számba. Forgatom azt a hártyavékony, de géppel írt papírt, amin Édesmama 1947-es jegyzetei szerepelnek a disznóvágásról. Sok felkiáltójellel és aláhúzással szerepel, akkurátusan, mennységekkel és fortélyokkal az egész folyamat. Hogy a hagyma elveszi a bélszagot. És felsejlenek azok a fázós, hószállingózással tarkított decemberi hajnalok.

De a régi szakácskönyvek és a maiak nagy része is inkább az édességekre helyezi a hangsúlyt. Rengeteg izgalmas torta, sütemény, édes finomság. Szinte félve nyitom ki, azt a csodálatos kincset, amit még az előző századfordulón vett először a kezébe valaki. Vastag borítójú, csinos kis kockás füzet. A borítóra a létező legszebb betűkkel írta valaki: Receptes füzet. Aztán akkurátusan kijelölte az egyes ételfajták helyét. Húsételek. Köretek. Saláták. Nos, nem sok ötlet került ide bevésésre. De ahogy tovább lapozok, hirtelen megelevenednek a lapok. Sós és édes sütemények, egyszerűek és bonyolultak. Egyre csak özönlenek elő a lapokról. Gyönyörűséges gyöngybetűkkel, tintával készült bejegyzések. Aztán egy szemmel láthatólag kevésbé türelmes hölgy grafitceruzával írt megjegyzéseket. „Laci kedvence.” „Aranka néni kétszer öblíti le.” Aztán megint valaki más kaparinthatta kezébe a becses füzetet, ő már golyóstollal rótta bele az új recepteket, koránt sem olyan türelemmel és még kevésbé könnyeden olvasható betűkkel. De a stílus, az ízvilág ugyanaz.

Említhetnék egy másik gyönyörűséget is, halványkék csíkos lapokkal, fekete tintával vésett betűkkel. A szöveg németül kezdődik, magyarul folytatódik. Időnként egy-egy francia recept és természetesen több horvát, szerb nyelven íródott is felbukkan egymás mellett. Csak éppen annyira vékonyak a lapok, hogy átütődnek a szövegek, itt-ott elmosódnak a betűk, a ráfröccsenő víz vagy zsírcsepp vette kezelésbe a papírt.

Most nálam várakoznak ezek a szépséges füzetek. A legtöbbről azt sem sejthetem, ki írt bele. A Nagyi kézírását felismerem ugyan, de nem kaptam hozzájuk történeteket, nem kaptam hozzájuk életutakat. Csak saját magamból, saját emlékezetemből építhetem fel ezeknek az asszonyoknak egyéniségét. Az pedig bizonyos, hogy én nem lennék képes csak úgy beleírni ezekbe a lapokba. Inkább veszek magamnak egy új és remélhetőleg tartós könyvecskét és azt írom tele a gyermekeimnek. Vagy elmegyek a nyomdába és ezer meg ezer embernek nyújtom át emlékeim csokrát.

Ha szeretnél minden héten ilyen és hasonló történeteket kapni az e-mail fiókodba, íratkozz fel Instant Irodalom Hírlevelemre!