Ínyenctúrán Budapesten

Rogyási vásároltam magam finomságokkal, aztán nagy része el is tűnt néhány röpke perc alatt a föld színéről. Történt ugyanis, hogy kimenőt kaptam egy fél délután erejéig. Este meg vendégek jöttek, gondoltam útba ejtem azokat a helyeket, amelyekről a gyermekterelgetős mindennapok sodrásában csak a számítógépem képernyőjére tapadva álmodozom.

Édes

A négyes-hatos villamosról a Király utcánál szálltam le és indultam el befelé a Király utcán. A Dolce gastronomiát ki más, mint Dolce Vita ajánlotta figyelmembe. Első látogatásomkor - bevallom - még nem ragadott magával a hely varázsa. Jóban vagyok az olasz konyhával, de nem minden áron.

Most azonban masszív bazsalikom illat csalogatott befelé - jó néhány megtermett cserép ácsorog az üzletben. Ezúttal nem a szárazárukra fordítottam a figyelmem, bár jónéhány féle tészta és rizs kelleti itt magát, sokkal inkább érdekelt a hűtőpult.

Buffala mozarella. Szarvashúsból készült szalámi. Olajbogyó. Articsóka szív. Szerintem ez a tökéletes antipasti tál receptje. Csak kipakolja az ember lánya egy szép nagy tálra, aztán elégedett mosollyal nyugtázza, ahogy az utolsó morzsáig elfogy.

Édesebb

Ha már be kell sorolnom magam, sokkal inkább lennék franciamániás, mint olasz rajongó. Erre utal, hogy két évig kacérkodtam a lehetőséggel, hogy valaha is megtanulok franciául. Nos, a főzős újságok szövegeit és az étlapokat már el tudom olvasni.

La Petite Francaise - egy talpalatnyi Franciaország, amire Fűszeres Eszter irányította figyelmemet. És tényleg tüneményes ez a hely, különösen a tulajdonos hölgy kedvességének. Beszélgettünk. Ez tulajdonképpen ritkaság manapság, bár én talán az átlagosnál nyitottabb és kíváncsibb ember hírében állok.

Választani nem könnyű. Szerencsére a napi sütiből csak egy fajta volt - egy elképesztően finom mandulás költemény. Ennek hatására rögtön vettem is mandula őrleményt.

Meg sajtokat - egy falatnyi kecskesajtot meg egy rendkívül aromás Comtét. Aztán, hogy s hogy nem került még hozzám egy üvegcsényi diós mustár is - kincsként fogom dédelgetni.

Na meg a baguette! Lehet ám szendvicset is készíttetni belőle, ha valaki éhes és siet.

A legédesebb

Az Astoria felé kanyarodva eszembe jutott, hogy van egy hely, ahol már évek óta nem jártam. Amíg az egyik közeli egyetem tanárainak idegeit koptattam, gyakoribb vendég voltam itt. Még arra is emlékszem, hogy legelőször a Nők Lapjában olvastam a két lányról, akik megvalósították álmukat és csokizót nyitottak Azték Choxolat néven. Ennek már tényleg ezer meg háromszáz éve és még mindig ott vannak.

Sőt, egyre fejldőnek, ami a kínálatot illeti. Már saját márkás csokoládékölteményekkel is csábítanak, ha nem lenne elég a hatszáz féle ízesítésű kávé, forró csoki. A limonádé is tökéletes. És a bonbonok, rózsaborsos, riziblis-balzsamos, mandarinos. Vajkaramella, csokipasztilla a sütéshez.

Ahogy olvadnak a nyelvemen, ahogy előtörnek az ízkombinációk. Komolyan, meg kell újra és újra kóstolni. És a két lány, hihetetlen módon, de nem híznak. Még mindig olyan kedvesek és fiatalok. Talán a csokoládé varázsereje rájuk is hat.

Aztán hazaértem a három csomagommal, kipakoltam magam elég mindent és azon töprengtem, hogyan tudtam ilyen gyorsan, ilyen sok pénzt elkölteni. Mennyei ízek, minőség. Rendben. Mindenkinek ízlett a felhozatal.

De néha magam sem értem, miért nem egy-egy csinos felsőbe fektetem a kicsinyke tőkémet, ilyen gyorsan fogyó készletek helyett... Kezdek mániákussá válni?

1 megjegyzés:

Á. írta...

:-)