Brownie

Nos, be kell vallanom nem érdemelném ki SJ legnagyobb rajongójának címét. Sőt, néha kifejezetten irritál a hölgy, de az elején megkaptam a zöld és a piros szakácskönyvét is, ajándékba.
A Gyorsan valami finomat! könyvet azért kaptam elő vasárnap délután, mert vészesen közeledett az az időpont, amikor régen látott családi barátok rátenyerelnek a csöngőre. Így aztán tényleg gyorsan kellett valami finomat összehoznom. Ha süti, akkor legyen csokis. Jó alaposan csokis. A Brownie pedig megfelel ennek a kitételnek. Ráadásul legalább olyan gyorsan elfogyott, mint amilyen gyorsan elkészült.
Mi kell hozzá? 10 deka étcsokoládé, 10 deka liszt, 10 deka cukor, 2 deka kakaópor, fél teáskanál sütőpor, 2 teáskanál neszkávé, 2 tojás, 1 dl olaj, vaj a forma kikenéséhez.
Hogyan készül? A sütőt 180 fokra előmelegítjük, a formát pedig a vajjal kikenjük. A csokit apróra kockázzuk, hozzáadjuk a lisztet, cukrot, kakaóport és sütőport. A neszkávét egy evőkanálnyi vízben feloldjuk, kézi habverővel simára keverjük az olajjal és a tojásokkal. A két részt összeforgatjuk, az alig kenhető tésztát belesimítjuk a tortaformába, betoljuk a sütőbe és 20 perc alatt megsütjük.
Nekem úgy tűnt, hogy melegen a legjobb, némi tejszínhabbal megkoronázva. Természetesen némi habos kakaóval. Na jó, teával.

Ökológia vs. Ökonómia

Egyrészt a gyermek táplálása egyre kevésbé alapozható pusztán a szervezetem által megtermelt tejre, így ideje volt kutatni egészséges források után. Másrészt csicseriborsó konzerv utáni kutatásom során mint lelőhely lehetőség merült fel eme piac neve. Nosza, el is látogattam nyomban a szombat délelőttönként a MOM művelődési ház mögött működő Ökopiacra.

Már amikor két saroknyira megközelítettem a helyszínt, feltűnővé vált a fonott kosárral közlekedők nagy aránya, így egyszerűen csak követtem eme speciális embertípus vonulási irányát. Őszintén szólva meglepődtem a bio termékek iránti érdeklődés ilyen mértékű megnyilvánulásán. A bio boltok számomra némileg misztikus kínálatából ugyanis eddig főként a rizst vagy a lisztet mertem bevállalni. Na de majd most! Csatasorba állítottam jól megtömött pénztárcámat és teszteltem.
A bulátás, tönkölyös, teljes kiőrlésű vonal itt is erőteljes piaci részesedéssel bír. (Értitek, piaci részesedés, höhöhö.) És ez az ami engem valahogy nem hoz lázba. A becsület kedvéért azért vettem egy tönkölybúzás kiflibe töltött csicseriborsókrémes szendvicset, egy szintén tönkölyös kenyeret és egy mézes-krémes néven aposztrofált, szemre meglehetősen csalogató sütit. A bajom ezekkel a termékekkel elsősorban az állag, ez a fajta kenyér és tészta ugyanis rágós, nekem túl tömör és hát valljuk be még a tetejében íztelen is. Ez van, nem lettem rajongó.

A zöldség-gyümölcs felhozatal így tél végén amúgy is szegényesre satnyul, bio termelés esetében pedig ez még látványosabb méreteket ölt: göcsörtös almák, répák és néhány árva sütőtök. Ezt a témát tehát szkippeltem, de tavaszra visszatérek az ügyre, zsenge spenót, újhagyma és retek után vágyakozva már most is.

A piaclátogatásomat végül az mentette meg, hogy akad itt húsos és tejes bódé is. Bár a húst és a tejtermékeket egyaránt aranyárban mérik, kóstolónak jól bevásároltam. A gomolyatúró meg a körözött pont olyanra sikeredett, amilyennek lennie kell. Sajnos a disznósajt és a kenőmájas valahogy alulmúlta elvárásaimat. Már megint az íztelenséggel akadtak gondjaim. Mindegy, beszereztem még egy szép darab mangalica karajt, ami egyelőre a mélyhűtőben várja színre lépésének időpontját.
Kecsegtető ötlet, hogy lehet előrendelni például bélszínt vagy bárány combot, ha az ember sátorosabb méretű ünnepekre készül. Azt hiszem előbb-utóbb élni is fogok a lehetőséggel. Ezer éve szeretném már ugyanis kipróbálni a szürkemarha bélszínjét. (6 ezerért a hülyének is megéri, de étteremben egy picurka szeletkéért kérnének el ennyit)

És ugye, amiért mentem, azt meg is kaptam: Szereztem végre csicseriborsó konzervet, amelynek felbontását egyre türelmetlenebbül várom. Remélem a golyóbisok a dobozban legalább ennyire várják a találkozást.

Almás pite

Amióta "felelősségteljes anyuka", illetve "pöffeszkedő családos" vagyok, egyre jobban és jobban kívánom a régi a régi ízeket. Ezekkel már sikerült megtöltenem egy könyvet, amit aztán újra és újra előveszek és szellemidézést tartok.
Az almás pite Kati nagyi egyik legegyszerűbb, mondhatni hétköznapi sütije, ami nekem mégis kihívást jelent. Az eredményt vizsgálgatva meg kellett állapítanom, hogy még van mit gyakorolnom, multis szakzsargonnal szólva: There is room for improvement (vagy valami hasonló).
Almás pite
Mi kell hozzá?
A tésztához: 25 dkg margarin, 15 dkg cukor, 35 dkg liszt, 4 tojás sárgája, 2 kanál tejföl, 1 csomag sütőpor. A töltelékhez: 1 kg alma, fehéj és cukor.
Hogyan készül?
A tészta hozzávalóit elkevertem, majd igyekeztem két vékony lapot nyújtani belőle. Ez a művelet csak akkor kecsegtet sikerrel, ha minden csupa liszt, az asztallap és a nyújtófa egyaránt. Különben a tészta ragaszkodik mindenhez.
A töltelékhez lereszeltem az almát, levét kinyomkodtam és a gyereknek adtam, aki vígan megitta. (Tényleg isteni ez az igazi almalé, még akkor is, ha csúnya sötétbarnára oxidálódik.) Az almához 2-3 evőkanálnyi cukrot szórtam, de így is elég édes lett, viszont a fahéjjal nem érdemes csínján bánni, mivel ez adja azt az utánozhatatlanul nagymamás ízt a sütinek.
Az egyik tésztalapot a tespibe tettem, amit előzőleg kibéleltem sütőpapírral, így egyáltalán nem ragadt bele. Erre simítottam az almát, majd beborítottam a másik tésztalappal. A tetejét villával megszurkáltam és egy felvert tojással megkenegettem. 30 percen keresztül sütöttem a 180 fokra előmelegített sütőben.
A tapasztalatom szerint ez a süti másnap sokkal finomabb, porhanyósabb lett. De Jenő tata még így is azt mondaná rá, hogy minek ennyi tésztát megenni ilyen kevés töltelékért, ezért jó lenne legközelebb valahogy még vékonyabbra nyújtani a tésztát, illetve növelni az alma mennyiségét. A cukor mennyiségét viszont akár csökkenteni is lehetne, mert egy leheletnyit túl édes volt, ha mondhatunk ilyen egy sütiről.

Életjelek

Rendkívül dícséretes módon többen is azon fáradoznak, hogy a magyar gasztronómiával foglalkozó blogok valamilyen kapcsolatba kerüljenek egymással, sőt talán nem túlzó kijelentés, közösséggé formálódjanak. Ujjongok ama tény felett, hogy elindult a gyűjtőblog, ahová minden erre érdemes billentyűzet és fakanál forgató felkerült, felkerülhet. Ez pedig a Gasztro Blog.
Ezen kívül az aktvívkodásra teret enged a Virtuális Tematikus Rendezvény második fordulója is, ezúttal Domestic Goddess szervezésében, Titkos Töltelék címen.

Az év felfedezettje

Az egyszer volt kilencvenes évek közepe táján csak bámultam, amikor az Ínyenctúrán Franciaország sorozatban a séfek egyre másra valami fehér retekszerű zöldséget dobtak a bébirépa meg a cukorborsó mellé. Akkor végtelenül fura ötletnek tűnt retket főzni.
A következő években gasztronómiai horizontomon még csak halvány árnyéka sem tűnt fel újra ennek a gumónak. Egészen az idei tél megérkeztéig, amikor anyós pajti beállított egy csinosra nőtt fehér retekkel. Eddig nyersen ettem, retek módjára a szendvics tetejére pakolva.
Aztán belelapoztam a februári Good Food-ba és ott olvastam erről a turnip dologról. Na gondoltam, ez az én emberem és buzgó kutatásba kezdtem a magyar elnevezést illetően. Többet is találtam, mint amennyit használni tudok: vajrépa, fehérrépa illetve vajretek is sorban áll az elsőbbségért.
Azt is olvastam továbbá, hogy meg lehet sütni, főzni a zöldséget, tehát egyre kíváncsibb és kalandvágyóbb lettem. Kissé bátortalanul ugyan, de ma nekiláttam a nagy kísérletnek.

Vajretek tejszínben sütve

Mi kell hozzá? Személyenként egy nagyobb vajretek, egy evőkanál tejszín, só és bors.

Hogyan készül? A zöldséget vékonyan meghámoztam, majd hajszálvékonyra szeleteltem. Tűzálló tálba rendezgettem, sóztam és borsot őröltem rá. Rácsorgattam a tejszínt, majd lefedve betoltam egy órára a 180 fokos sütőbe.
Tényleg vajpuhára sült, mennyeien krémes állagot vett fel a kész étek. Íze pedig enyhén a karalábéra emlékeztet. Szóval a kísérletet eredményesnek nyilvánítottam.


És hozzá? Télvégi langyos saláta

Mi kell hozzá? Egy kis fej saláta, egy konzerv lencse, 3-4 szelet húsos szalonna, egy kaliforniai paprika, mogyoróolaj és balzsamecet.

Hogyan készül? A salátát alaposan megmostam, leszárogattam és felcsíkoztam, majd tányérra halmoztam. Egy serpenyőben megpirítottam a szalonna csíkokat, majd a felszeletelt paprikát is. A lencsét, a szalonnát és a paprikát is a salátára halmoztam. Meglocsoltam némi mogyoróolajjal és balzsamecettel, amely két hozzávaló mostanában első számú kedvencekké lépett elő. Némi frissen őrölt bors is került még a tetejére.
Az egész olyan jó, laktató, langyosan kényeztető egyveleg lett. Pont megfelel ezekre a szürkébe fásult februári estékre.

Amikor közhelyet eszünk

Ha egy étel anyira népszerűvé válik, hogy már az élelmiszeripari szakemberek is lecsapnak rá és gyorskajává konvertálják, sőt a reklámokba is beszivárog, akkor az már konyhai közhely és trendi csajok nem készítik, főleg nem írnak róla blogjukban. Vagy mégis?
Részemről semmi szégyellnivalót nem találok abban, hogy megénekeljem a mézes-mustáros csirkét, ha egyszer annyira finom és annyira egyszerű elkészíteni. A gondot csak az jelenti, hogy képtelenség róla normális fotót csinálni.

Mézes-mustáros csirke
Mi kell hozzá?
Személyenként egy csirkemell filé, 2 evőkanál olíva olaj, 1 evőkanál vaj, 1 evőkanál mustár, 1 kiskanál méz, 1 dl főzőtejszín, 1 dl fehérbor, só, bors.
Hogyan készül?
A csirkemellett lehetőség szerint vékony szeletekre vágom, egy darabból általában 3 szelet lesz. Erre azért van szükség, hogy gyorsan átsüljön. A húst sóval és borssal fűszerezem. Serpenyőben felforrósítom a vaj és olaj keverékét, majd a hússzeletk mindkét oldalát megsütöm, megpirítom.
A megsült hússzeleteket kiszedem egy tányérra és a szósz hozzávalóit összeforralom a serpenyőben. Amikor már szép selymes, egynemű a szósz, akkor visszateszem a húst és újra átforralom.
Köretként gombával és póréhagymával főzött rizst adtam, ami jól beissza az édeskés, savanykás szószt. Az sem rontotta el éppen az ebédet, hogy csapra vertünk egy palack Nyakas-féle Rajnai rizlinget, amely enyhe szénsavasságával és jól kivehető szőlő aromájával fokozta a harmóniát.

Majd a Buday!

A drágámmal mély egyetértésben a jeles Valentin napot arra használjuk már évek óta, hogy Budapest legjobb éttermeiben vacsorázzunk. Az idén a Pasaréti téren lévő Matteo-ra esett a választásunk.

Régen készültem vacsorára ilyen nagy várakozásokkal, mint most. Hallottam, olvastam a díjakról, ismerősök beszámolóiról. Gyomrom és én már nagyon készültünk valami különlegesre. Az elvem ugyanis az, hogy étteremben igyekszem olyasmit enni, amit itthon nem készítenék. Vagy azért mert nehéz hozzájutni a hozzávalókhoz, vagy éppen azért mert irtózatos pepecseléssel járna az adott étel elkészítése.

A Matteo bauhaus étteremként, ugyanakkor mediterrán ristoranteként is megnevezi magát. Ez némileg zavarodottá tesz, maradjunk annyiban, hogy jó kis fúziós konyháról van szó. Az étlapon hazai kedvencek újraértelmezése és tapas kavalkád egyaránt szerepel. A bauhaus vonalat meg inkább a berendezés képviseli. A sárga oszlopok meglepő ötletnek tűnnek, de mégis jól néznek ki. A székek, asztalok egészen kényelmesek, bár a hely szűkös. Mi nagyon jó helyen ücsörgünk, de el tudom képzelni, hogy a középre ültetett párocska számára már hiányzik a meghittség.

Külön plusz pont jár viszont a bárzongoristáért, aki ugyan nem felel meg a húgom által a bárzongoristák irányába felállított követelményeknek, ugyanis se nem vak, se nem néger, de jól játszik Sinatra és musical dalokat.

Az étlap nagy része a tapasok felsorolásából áll, ami izgalmas és változatos élményeket kínál, de mi inkább a desszertnek tartogatjuk a helyet. Engem személy szerint zavart, hogy a desszertek egy külön étlapon szerepeltek, így nem tudtam magamban megfelelően felépíteni a vacsorám ívét.
Hogy a lapozgatás közben se unatkozzunk egy kedves gesztussal már hozzák is a kenyeres kosarat és hozzá, ha jól értelmeztem sáfrányos vajat, pici tálkában pedig paradicsomos, olívás mediterrán kevercset.

Végül magam részéről egy thai módon készített hajszálvékony ananász szeletkéken tálalt rákétel mellett döntöttem, ami igen finom volt, csak a „táj” jelleget sehogy sem sikerült felfedezni a tányéron.
A vajhal grillezett zöldségekkel, articsókával szintén egy jól elkészített étek, kellemesen omlós hallal és alaposan összetett ízvilággal.

Desszert ügyben is született megoldás, miután a séf úr, jó szokásához híven a mi asztalunkhoz is ellátogatott. Az étlapon ugyan csoki tortaként szereplő, valójában csokoládés, belül még folyékony felfújtat ettem. Hozzá tejszínhab és eper öntet is dukált, ellensúlyozva a csokoládé töménységét, melegségét.
A mákos hab számomra nem jelentett valami csodálni való élvezetet, de drágám, aki a hét minden napján képes lenne mákos tésztát enni, kitűnőre értékelte ezt a desszertet is.

Szóval a jól felkészült gyomrom elégedetten mormogott hazafelé, hiszen csudajó étkek kerültek beléje. Jól összepasszintott ízek, a tálalás pedig, ahogy azt kell. Halvány hiányérzetem csak az adagok nagysága felett támadt, hiszen egy főétel és egy desszert elfogyasztása után nem éreztem azt, hogy hűde jól laktam volna. Pedig elég picinyke lány lennék. Tudom, hogy ilyen helyekre nem zabálni, hanem a különlegességeket csodálni jár az ember, de az én bácskai gyomrom azt szereti, ha alaposan megtöltik. Úgy tűnik legközelebb tapasozás is felkerül a tennivalók listájára, így aztán már biztosan jóllakottan fogok hazagurulni.

Szenvedélyes viszony

Miről írhatnék így Szent (konzumorgia) Valentin előestéjén? Szenvedélyemről, amely nem férjemre irányul, hanem annál sokkal bűnösebb, de egyáltalán nem titkos. Egyszerűen imádom a csokoládét, minden létező formájában. Vagyunk ezzel így néhányan. Ugyebár?
Az utóbbi időben azonban már nem a mennyiségre, a napi egy betevő táblára utazom, hanem a tömény élvezetet keresem. Félénkségemet végül leggyőzve eljutottam a csilis csoki megszerzéséig, majd megkóstolásáig. A Zotter nevű ausztriai manufaktúra valóban mennyei dolgokkal bombázza az ember fantáziáját. Ananász és paprika, vérnarancs, stb. De térjünk vissza a csilishez.
Bevallom féltem. Kezem enyhén megremegett, ahogy a letört darabkát a számhoz közelítettem. A kockázással el nem rondíott 75 grammos tömböt vékony rétegben borítja a (fair trade útján érkező) keserű csokoládé. Alatta habos, trüffel jellegű krém rejtőzik. Első nyalintásra kellemesen édes-keserű, amolyan tökéletes csokoládé íz.
Az ember meglepődik, egy pillanatra megáll. Hol a csili? Aztán nyeltem egyet és jött a forróság, végig a szájüregemben, a torkomban. Nem tolakodóan, de zavarba ejtő erőteljességgel. Késleltetett élvezet. És nem lehet abbahagyni, amíg el nem fogy a tábla.
Ez valóban egy olyan étel, ami megérdemli, hogy kiírjam: csokoládé. Nem lehet egyszerűen csak lecsokizni. csoki

Jó bor, rossz film

Hát nem tudom. Talán bennem van a hiba, de untam, sőt utáltam ezt a lassú és bugyuta filmet. A Sideways (Kerülőutak) sikerei, Oscarja és kedvező kritikái mind arra buzdítottak, hogy egy álmos vasárnap estén, amikor a gyermek végre elaludt bevackoljam magam a tévé elé és élvezettel megnézzek egy jó filmet.
Adott ugye a story: a flancos Pinot kontra ócsó Merlot. Avagy a magas kultúrát képviselő, filozofálgató, ámde lecsúszott és enyhén szólva is szerencsétlen tanár kontra a jól kereső, minden útjába kerülő nővel összefekvő reklám „színész”. Ahogy azt az amerikaiak elképzelik. Na meg a borkultúrát. Erőteljesen kommercializálva mindent. Szájbarágósan érthetőre kalibrálva.
És azok a frappánsra és magasröptűre tervezett monológok a borról meg a szerelemről. Hát nem Hamvas szólalt meg a vásznon, attól tartok.

A csalódás már az első tíz perc után elkezdett motoszkálni a gyomrom táján, aztán egyre erősödött. Hogy miért tartottam ki a végéig? Fogalmam sincs. Talán, hogy módom legyen minél tovább élvezni egy valóban kitűnő terméket: Gál Tibor Pinot noir-ját. Bár az első pillanatban talán az élvezhetőnél egy kicsit több alkohol bukkant elő, negyed órányi levegőzés után, már csak a tökéletes selymesség maradt a pohárban, ami megmentette ezt az estét.

Egy izgalmas páros: gorgonzola és körte

A muffin sütögetés népszerűsége ugrásszerű növekedésnek örvend mind ismerőseim, mind saját konyhám táján. A csokis vagy éppen gyümölccsel ízesített változatok után most először kipróbáltam egy sós receptet is. Az eredeti az Elle magazin egyik régebbi számában található, persze ezt alaposan átértelmeztem, saját ízlésemnek megfelelően.

Lehet, hogy a körte-gorgonzola párosítás első hallásra furcsának tűnik, de a világ ínyencei körében szinte már közhelyszámba megy ez a kombináció. A vendégeknek minden esetre nagyon tetszett.
Mi kell hozzá? 25 dkg liszt, 4 tojás, 15 dkg lágy vaj, 1 dl tej, 1 teáskanál sütőpor, 15 dkg gorgonzola, 1 szép, érett körte.
Hogyan készül? A tojást a vajjal és a tejjel kikeverjük, majd hozzáadjuk a sütőporral elkevert lisztet is. A sajtot villával elmorzsoljuk és a tésztába szórjuk, végül a körtekockákat is hozzákeverjük.
A papírbetéttel kibélelt muffinformákat csak félig töltjük ezzel a tésztával, majd úgy 35 percig sütjük. A könnyedebb muffinokhoz képest ez a tészta viszonylag hosszabb sütést igényel és sűrűbb is. Ebből az adagból 12-14 darab lesz.
Ja igen, és egy kis szeletelt mandula igen jól mutatott a tetején.
A vendégek legnagyobb örömére a fentieken kívül készítettem még egy másik változatot is, amelybe egy doboz tonhal és egy evőkanálnyi összevagdalt kapribogyó került a sajt és körte helyett.

Egy kis indiai

Én azok közé a szerencsések közé tartozom, akik bár egyáltalán nem vágytak oda, mégis eljutottak Indiába. Azt a két hetet tartom még ma is életem talán legizgalmasabb napjainak. De arra is jól emlékszem, hogy szinte folyamatosan éhes voltam ott tartózkodásom alatt.
A nosztalgia pedig nagy úr, így néha újra szeretném átélni az ottani valószerűtlen érzéseket. Esetemben erre a legalkalmasabb eszköz az étel, így amikor hétfőn a Govinda közelében jártam, be is tértem egy kis batyunyi kaja megszerzése érdekében. A hangsúly sajnos a "kis" szóra került, mivel az árakhoz képest a mennyiség a kisbendőjű indiaiakra lett méretezve.
Az ízek persze jók, autentikusak: a vegetáriánus konyha lehetőségeihez mérten valódi élmény a keleti fűszerekben tobzódni. Szerencsére a csípősség épp az általam még elfogadhatónak ítélt szinten maradt, ami szerencsére hosszú mérföldekkel elmarad az anyaországban tapasztalható, mindent elborító torokégetéstől.
Megkóstoltam tehát egy kókuszos chutney-t (csátnit) és egy csicseriborsós főételt, illetve néhány lepénykenyeret hozzá. Finom volt, de azt hiszem legközelebb inkább nekilátok magam elkészíteni ezeket a finomságokat, nem tűnnek túlzottan bonyolultnak.
Ui: Ha valaki esetleg tudja, hol lehet konzerv csicseri borsót beszerezni, ossza meg velem. Imádom ezt a hüvelyest, de készre főzni egy 2-3 órás rémálom.

Tíz éves rákocskák

Tíz évvel ez előtt találkoztunk először az egyetem folyosóján. Ennek örömére mostanában csudafinom kajákkal kényeztetjük magunkat. Tegnap este olyan ráksaláta került a tányérunkra, amely után alaposan lenyalogattuk mind a tíz ujjunkat. Szó szerint, mivel ezt az étket kézzel kell enni, más evőeszközt teljesen felesleges bevetni.
Ahhoz, hogy igazán jól sikerüljön ez a fennséges étek, érdemes minden odakészíteni, mielőtt nekilátnánk, különben csak kapkodás lesz belőle. Először is felkarikáztam egy csinos baguette-t. Két maréknyi rukkolát megmostam, lecsöpögtettem. Három gerezd fokhagymát és egy hüvelykujjnyi gyömbért lereszeltem. A kenyérszeleteket az üres serpenyőben kicsit megpirítottam, majd a tányérokra helyeztem. A serpenyőbe egy evőkanál vajat és ugyanennyi olíva olajat tettem, amikor kellően felforrósodott, beleszórtam a fokhagymát és gyömbért. Pillanatok alatt átpirítottam, majd hozzáadtam a rákocskákat. Mivel csak már eleve megfőzött rákokhoz jutottam hozzá, ezeket tényleg elég csak átforrósítani, nem kell különösebben főzögetni. Ráöntöttem még 2 evőkanálnyi szójaszószt. Amíg ez egy picit megkaramellizálódott, addig a salátát a kenyérszeletekre halmoztam, borsot őröltem rá, meglöttyintettem mogyoró olajjal és balzsam ecettel, majd szórtam is már mellé a rákocskákat.Az asztalra még odakészítettem egy adag szalvétát, hiszen nyakig maszatosak és ragacsosak lettünk, mire egyesével kibontogattuk a páncéljukból a kis tengeri herkentyűket. Az ujjainkat érdemes minden falat után lenyalogatni, hiszen erre tapad a finom szósz.

Ez a vacsora koránt sem lett volna teljes, ha nem kortyolgatunk el hozzá egy pohárka Új Zélandról származó Rajnai rizlinget, ami vaníliás, mandulás aromájával, enyhe szénsavasságával jól kiegészítette az amúgy is igencsak komplex költeményt.

Narancsos borleves

Mit ér egy izmos vasárnapi ebéd leves nélkül? Nem sokat. Tegnap azonban úgy fél 11 tájban kellett rádöbbennem arra, hogy semmi hagyományos levesnek való nem található a frizsiben, a konyhában, de még a kamrában sem.
Így készült el a korábban a TV Paprikán látott narancsos borleves. Bor - mint alapélelmiszer - az mindig van nálunk itthon. Télvíz idején pedig narancs is akad. Ha másként nem, hát dobozos lé formájában. Így készült el ez a desszertnek is beillő krémleves.
Mi kell hozzá? 5 dl fehérbor (én Chardonnay-t használtam), 5 dl narancslé (nálam a frissen facsart változat a nyerő), 1 vaníliarúd, 2 tojás sárgája, 2+1 evőkanál cukor, 3 dl tejszín, 2 evőkanál liszt, 5 deka mandula forgács.
Hogyan készül? A narancslét, bort a beledobott, kikapart vaníliarúddal együtt felforraltam. A tojást a cukorral kikevertem, hozzáadtam a tejszínt, majd a liszttel is simára kevertem.
A narancsos léből kihalásztam a vanília rudat, lehúztam a tűzről és szűrőn keresztül, időközben kevergetve öntöttem bele a tojásos habarcsot. Ehhez a művelethez szükségem volt még egy pár segítő kézre is, amellyel sajnálatos módon nem rendelkezem. Ez után pedig a lábas visszakerült a tűzhelyre én pedig odaragadtam mellé, hiszen nem akartam, hogy csomós legyen a végeredmény. Ezért aztán szorgalmasan kevergettem, míg felforrt és picit besűrűsödött a levesem.
Tálalás előtt egy másik serpenyőbe szórtam egy evőkanál cukrot és az olvadó, barnuló cukorban pirítottam meg a mandula forgácsot, amelyet a leves tetejére szórtam.
A végeredmény kellemesen savanykás, valóban megfelel az étvágycsináló előételekkel szemben támasztott követelményeknek, ugyanakkor kifinomult és izgalmas, éppen megfelel az anyós elkápráztatására.
A teljes trakta ismertetését most kihagynám, de halkan megemlíteném még a pirított sertésmájat, amelyet lilahagymával és sült almagerezdekkel tálaltam. Aztán meg csak pihegtem jóllakottan, amíg az én drága, egyetlen és utánozhatatlan szerelmem eltakarította a konyhám romjait. Idézem: „Ha máskor is főzöl ilyeneket, megtartalak.” Milyen bíztató.

Ribizlis fennsík

Az amúgy felhőtlen várandósságomnak volt 2 hónapja, amikor kéthetente jártam vérvételre, a vérem cukorszintjét ellenőrizendő. Ekkor ástam bele magam a cukormentes diétákba, hiszen azt szerettem volna, ha gyermekem egészségesen születik meg.
Most újra előkaptam a táblázatokat és a desszertem elkészítésekor kifejezetten a szénhidrát tartalom alacsonyan tartására koncentráltam. Sajnálatos módon rá kellett döbbennem, hogy a szénhidrát tartalom alacsonyan tartása nem jár feltétlenül együtt a kalóriatartalom csökkenésével is. Így aztán e két célkitűzés között egyensúlyozva alkottam meg ezt a desszertet.

Mi kell hozzá? 2 dl joghurt, 2 dl tejszín, 5 deka gyümölcscukor, 20 deka ribizli, 10 g színtelen és 10 g piros zselatin, vanília.
Hogyan készül? A kétféle zselatint a tasakon található leírásnak megfelelően előkészítjük. A piros zselatinhoz adunk egy evőkanálnyi cukrot. A kis tálkák aljába rendezzük a ribizlit, ráöntjük a piros zselatint és hagyjuk dermedni. A tejszínt kemény habbá verjük. A joghurtot kikeverjük a cukorral, hozzáadjuk a színtelen zselatint, egy vaníliarúd kikapart belsejét, majd beleforgatjuk a tejszínhabot. Ezt rákanalazzuk a ribizlis zselére és 4-5 órára a hűtőszekrénybe tesszük. Ennyi idő alatt pont megdermed a krém és csinos tányérokra ki is lehet borítani.
Energia tartalom: négy adaggal számolva egy adag 264 kalóriát és 20 gramm szénhidrátot tartalmaz. Ez nem nulla ugyan, de saját konyhámban még teljesen vállalható.
Megjegyzések:
A tejszín helyett persze használhatunk csak joghurtot, de akkor elveszik a hab levegőssége és a tejzsírból eredő utánozhatatlan selymessége. A cserével adagonként úgy százzal csökkenthető a kalóriatartalom, de a szénhidrát tartalom 1 grammal növekszik.
A gyümölcscukor (fruktóz) azért jó, mert ez sokkal lassabban szívódik fel, mint a répacukor. Naná, hogy lehet édesítőszert is használni, de én annak kifejezetten utálom az ízét. Így pedig kevéske cukorral éppen hogy csak oldódik a többi hozzávaló savanyúsága. Persze ha kihagyjuk a cukrot adagonként ötvennel csökken a kalóriatartalom és tizenöttel a szénhidráttartalom.
A zselatin vásárlásakor arra kell ügyelni, hogy mennyi hozzáadott cukrot tartalmaz. A színes, úgynevezett gyümölcskocsonyákhoz például jó nagy adag cukrot kevernek, ezért inkább a sima, csupán színezékkel kiegészített zselatinra teszem le a voksom.