A drágámmal mély egyetértésben a jeles Valentin napot arra használjuk már évek óta, hogy Budapest legjobb éttermeiben vacsorázzunk. Az idén a Pasaréti téren lévő Matteo-ra esett a választásunk.
Régen készültem vacsorára ilyen nagy várakozásokkal, mint most. Hallottam, olvastam a díjakról, ismerősök beszámolóiról. Gyomrom és én már nagyon készültünk valami különlegesre. Az elvem ugyanis az, hogy étteremben igyekszem olyasmit enni, amit itthon nem készítenék. Vagy azért mert nehéz hozzájutni a hozzávalókhoz, vagy éppen azért mert irtózatos pepecseléssel járna az adott étel elkészítése.
A Matteo bauhaus étteremként, ugyanakkor mediterrán ristoranteként is megnevezi magát. Ez némileg zavarodottá tesz, maradjunk annyiban, hogy jó kis fúziós konyháról van szó. Az étlapon hazai kedvencek újraértelmezése és tapas kavalkád egyaránt szerepel. A bauhaus vonalat meg inkább a berendezés képviseli. A sárga oszlopok meglepő ötletnek tűnnek, de mégis jól néznek ki. A székek, asztalok egészen kényelmesek, bár a hely szűkös. Mi nagyon jó helyen ücsörgünk, de el tudom képzelni, hogy a középre ültetett párocska számára már hiányzik a meghittség.
Külön plusz pont jár viszont a bárzongoristáért, aki ugyan nem felel meg a húgom által a bárzongoristák irányába felállított követelményeknek, ugyanis se nem vak, se nem néger, de jól játszik Sinatra és musical dalokat.
Az étlap nagy része a tapasok felsorolásából áll, ami izgalmas és változatos élményeket kínál, de mi inkább a desszertnek tartogatjuk a helyet. Engem személy szerint zavart, hogy a desszertek egy külön étlapon szerepeltek, így nem tudtam magamban megfelelően felépíteni a vacsorám ívét.
Hogy a lapozgatás közben se unatkozzunk egy kedves gesztussal már hozzák is a kenyeres kosarat és hozzá, ha jól értelmeztem sáfrányos vajat, pici tálkában pedig paradicsomos, olívás mediterrán kevercset.
Végül magam részéről egy thai módon készített hajszálvékony ananász szeletkéken tálalt rákétel mellett döntöttem, ami igen finom volt, csak a „táj” jelleget sehogy sem sikerült felfedezni a tányéron.
A vajhal grillezett zöldségekkel, articsókával szintén egy jól elkészített étek, kellemesen omlós hallal és alaposan összetett ízvilággal.
Desszert ügyben is született megoldás, miután a séf úr, jó szokásához híven a mi asztalunkhoz is ellátogatott. Az étlapon ugyan csoki tortaként szereplő, valójában csokoládés, belül még folyékony felfújtat ettem. Hozzá tejszínhab és eper öntet is dukált, ellensúlyozva a csokoládé töménységét, melegségét.
A mákos hab számomra nem jelentett valami csodálni való élvezetet, de drágám, aki a hét minden napján képes lenne mákos tésztát enni, kitűnőre értékelte ezt a desszertet is.
Szóval a jól felkészült gyomrom elégedetten mormogott hazafelé, hiszen csudajó étkek kerültek beléje. Jól összepasszintott ízek, a tálalás pedig, ahogy azt kell. Halvány hiányérzetem csak az adagok nagysága felett támadt, hiszen egy főétel és egy desszert elfogyasztása után nem éreztem azt, hogy hűde jól laktam volna. Pedig elég picinyke lány lennék. Tudom, hogy ilyen helyekre nem zabálni, hanem a különlegességeket csodálni jár az ember, de az én bácskai gyomrom azt szereti, ha alaposan megtöltik. Úgy tűnik legközelebb tapasozás is felkerül a tennivalók listájára, így aztán már biztosan jóllakottan fogok hazagurulni.
Régen készültem vacsorára ilyen nagy várakozásokkal, mint most. Hallottam, olvastam a díjakról, ismerősök beszámolóiról. Gyomrom és én már nagyon készültünk valami különlegesre. Az elvem ugyanis az, hogy étteremben igyekszem olyasmit enni, amit itthon nem készítenék. Vagy azért mert nehéz hozzájutni a hozzávalókhoz, vagy éppen azért mert irtózatos pepecseléssel járna az adott étel elkészítése.
A Matteo bauhaus étteremként, ugyanakkor mediterrán ristoranteként is megnevezi magát. Ez némileg zavarodottá tesz, maradjunk annyiban, hogy jó kis fúziós konyháról van szó. Az étlapon hazai kedvencek újraértelmezése és tapas kavalkád egyaránt szerepel. A bauhaus vonalat meg inkább a berendezés képviseli. A sárga oszlopok meglepő ötletnek tűnnek, de mégis jól néznek ki. A székek, asztalok egészen kényelmesek, bár a hely szűkös. Mi nagyon jó helyen ücsörgünk, de el tudom képzelni, hogy a középre ültetett párocska számára már hiányzik a meghittség.
Külön plusz pont jár viszont a bárzongoristáért, aki ugyan nem felel meg a húgom által a bárzongoristák irányába felállított követelményeknek, ugyanis se nem vak, se nem néger, de jól játszik Sinatra és musical dalokat.
Az étlap nagy része a tapasok felsorolásából áll, ami izgalmas és változatos élményeket kínál, de mi inkább a desszertnek tartogatjuk a helyet. Engem személy szerint zavart, hogy a desszertek egy külön étlapon szerepeltek, így nem tudtam magamban megfelelően felépíteni a vacsorám ívét.
Hogy a lapozgatás közben se unatkozzunk egy kedves gesztussal már hozzák is a kenyeres kosarat és hozzá, ha jól értelmeztem sáfrányos vajat, pici tálkában pedig paradicsomos, olívás mediterrán kevercset.
Végül magam részéről egy thai módon készített hajszálvékony ananász szeletkéken tálalt rákétel mellett döntöttem, ami igen finom volt, csak a „táj” jelleget sehogy sem sikerült felfedezni a tányéron.
A vajhal grillezett zöldségekkel, articsókával szintén egy jól elkészített étek, kellemesen omlós hallal és alaposan összetett ízvilággal.
Desszert ügyben is született megoldás, miután a séf úr, jó szokásához híven a mi asztalunkhoz is ellátogatott. Az étlapon ugyan csoki tortaként szereplő, valójában csokoládés, belül még folyékony felfújtat ettem. Hozzá tejszínhab és eper öntet is dukált, ellensúlyozva a csokoládé töménységét, melegségét.
A mákos hab számomra nem jelentett valami csodálni való élvezetet, de drágám, aki a hét minden napján képes lenne mákos tésztát enni, kitűnőre értékelte ezt a desszertet is.
Szóval a jól felkészült gyomrom elégedetten mormogott hazafelé, hiszen csudajó étkek kerültek beléje. Jól összepasszintott ízek, a tálalás pedig, ahogy azt kell. Halvány hiányérzetem csak az adagok nagysága felett támadt, hiszen egy főétel és egy desszert elfogyasztása után nem éreztem azt, hogy hűde jól laktam volna. Pedig elég picinyke lány lennék. Tudom, hogy ilyen helyekre nem zabálni, hanem a különlegességeket csodálni jár az ember, de az én bácskai gyomrom azt szereti, ha alaposan megtöltik. Úgy tűnik legközelebb tapasozás is felkerül a tennivalók listájára, így aztán már biztosan jóllakottan fogok hazagurulni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése