Volt nekünk ez a kis villányi kiruccanásunk, aminek fő programpontjának a Sauska borászat meglátogatása bizonyult. Hosszas egyeztetések, telefonok és e-mailek jöttek-mentek. A látogatásunk szervezői igazán kitettek magukért. Aztán kiderült számomra az is, hogy akikkel mentünk, ismerik ám Sauska Krisztiánt, sőt ő véletlenül pont ott is volt. Meg a lánya is. Meg egy Master of Wine hölgy is, aki éppen nagy kóstolót tart a jövőben esedékes borokból. Meg a birtokigazgató, aki lelkesen mesélt nekünk és türelmesen válaszolta meg a kérdéseinket.
Innen már csak tátott szájjal figyeltem. Ültünk a naplementében, simogatóan meleg májusi délutánban a teraszon. Hiperdizájnos fehér kanapékon, Zsolnay-kerámiás kék puffok körül, és csak hozták és hozták a borokat. Jók voltak, igencsak fantasztikusak. Úgy a negyedik körül én már teljesen elvesztettem a fonalat, egyáltalán nem tudnám megmondani, hogy mit is ittunk.
Aztán mentünk egy nagy kört a pincében is. Lenyűgöző. Leginkább a mögötte lévő irdatlan munka. Most ugye nincs nagy nyüzsgés, szépen növöget a szőlő fenn a dombon. De az, hogy szinte szemenként válogatnak, hogy micsoda tökéletes tisztaság honol mindenhol, hogy mennyi odafigyelés és törődés veszi körbe ezt az italt. Engem teljesen megdöbbentett. Az, aki ennyire figyel arra, hogy mit tesz bele végül a palackba, az lehet akármilyen nagyképű - szerintem. De közben mindig ott van a tudat, elő is jött többször, hogy a természet egyetlen jeges hajnallal, egyetlen nagy viharral teheti tönkre az egész évet. A természet adja a bort, az elkészítése csak "pofozgatás" a helyes irányba.
Aztán volt még vacsora is. Nem mondhatnám, hogy éhesen ültünk neki, de ez is jó volt. A belső tér is a design, a modernség, a kortást művészetek még éppen kellemesen befogadható, de nem tolakodó egyvelegét nyújtja.
Látványkonyhában készül a vacsora és amolyan modern magyaros vonalat követ. Semmi konfitálás meg sous-vide, csak korrekt módon elkészített bableves, sok belevalóval. Aztán nyúlcomb megpirítva, de mégis omlósan némi lecsóval, zsemlegombóccal. Végül pedig egy összett desszert: madártejbe áztatott bundáskenyér, mascarpone-hab, mákkrém, tokaji borzselé.
Hmmmmmm. Tökéletesen eltelve, alig-alig pihegve tértünk meg szállásunkra. A legmeglepőbb módon, bár tetemes mennyiségű bort fogyasztottunk el, igazából nem lett tőle komolyabb bajunk. Persze ettünk és literszám ittunk is mellé vizet.
Csak azt bánom, hogy a rozén kívül alig-alig tudom visszaidézni, melyik bor is volt a kedvencem. Talán itt az ideje, hogy itthon egyesével elővegyük és végigkóstoljunk újra mindet. Vagyis azokat, amelyek éppen kaphatók az üzletekben. Az biztos, hogy a rozé a nyár nagy kevence lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése