A nyár a dinnye, vagy a dinnye maga a nyár.
Dinnye a nagymamám teraszán. Forróság kint, szőlő által körbefont, méhekkel körbedongott nyugalom bent. A dinnye a hosszú, tartalmas ebéd után jön, vékony félköríves szeletben. Késsel bénázok, a magok is össze-vissza csúszkálnak. A ruhám, a terítő, minden kárát látja.
És persze ott a nagytata, aki megtanít, hogy a dinnyének szíve van. A közepe mindig a legédesebb, amit félre kell tenni a végére. Nem mindig sikerül megállni, hogy ne abba harapjak bele először, de tényleg az a legfinomabb része.
És persze a nagymama takarékos, mindent felhasználó üzemmódja, aki még a dinnye fehér részéből is képes volt befőttet készíteni. Mondjuk ezt nem tudom, hogy bárki is szerette volna a családból, de ráhagytuk.
Dinnye a "rancson". A végtelen homokos tér, gyümölcsfák, cefregyűjtés, rohangálás, fürdés a betoncsőben. És dinnyezabálás. Kézzel-lábbal, de főleg szájjal. És persze magköpködő verseny, amit rendre az évtizedes előnyökkel rendelkező nagyok nyernek. Ahogy fütyülni, úgy dinnyemagok távolra köpni sem nagyon sikerült megtanulnom.
De legalább nem számított, ha a hasamon csorgott a lé, ha könyékig ragacsos voltam, mert pillanatok alatt lemostuk a csőben felforrósodó, majd hirtelen jéghidegre váltó vízzel.
Dinnye a strandon. De még milyen strandon! Görögországban, az Olimposz lábánál, kilométereken át végtelenített homokos strandon, ahol rajtunk kívül nem sokan nyüzsögtek. Szegény Apu a homokba terített gyékényen próbálta felvágni, és szeletelni a valódi görögdinnyét, mi pedig próbáltunk úgy mozogni közben, hogy ne terítsük be az egész műveletet teljesen homokkal. Persze mindig akad egy kis homok és egy picit mindig sós lett a tengervizes kezünktől, de attól még isteni volt: igazi görög dinnye.
Volt egy olyan nyár is, amikor egyre növekvő, sőt dinnye méretűre domborodó pocakommal csak grammra kiszámolva ehettem a dinnyét és úgy általában mindenféle gyümölcsöt, hogy nehogy túl sok legyen a cukor a véremben.
Amióta meg a gyerekek is rákaptak a finomságra, már szépen kimagozva, felkockázva gyártom nekik, úgy hogy ők már ne legyenek nyakig ragacsosak, amikor dinnyét esznek, hanem úrigyerek módjára villával csipegethessék. Na nagyon elszállok, még zászlós kis szurkapiszkákat is előkerítek néha, mert úgy még menőbb a történet.
Aztán sok-sok évvel később jöttek az olyan kisiklásaim, mint Nigella salátája olajbogyóval és fetával, meg mindenféle egyéb próbálkozások. Mondjuk a "görög" gyümölcsleves még vállalható közülük.
És az utóbbi években a legnagyobb kedvenc (figyelem, most jön a recept!) a dinnyelé lett. A dinnye húsát kivájom, leturmixolom és szitán átszűröm. Turmixolás előtt szoktam bele tenni mentaleveleket és esetleg zöldcitrom reszelt héját.
Isteni, frissítő ital, bármennyit meg tudok belőle inni. Estefelé pedig néha egy kis vodka is löttyen bele, csak hogy jobb legyen a hangulat :D
Dinnye a nagymamám teraszán. Forróság kint, szőlő által körbefont, méhekkel körbedongott nyugalom bent. A dinnye a hosszú, tartalmas ebéd után jön, vékony félköríves szeletben. Késsel bénázok, a magok is össze-vissza csúszkálnak. A ruhám, a terítő, minden kárát látja.
És persze ott a nagytata, aki megtanít, hogy a dinnyének szíve van. A közepe mindig a legédesebb, amit félre kell tenni a végére. Nem mindig sikerül megállni, hogy ne abba harapjak bele először, de tényleg az a legfinomabb része.
És persze a nagymama takarékos, mindent felhasználó üzemmódja, aki még a dinnye fehér részéből is képes volt befőttet készíteni. Mondjuk ezt nem tudom, hogy bárki is szerette volna a családból, de ráhagytuk.
Dinnye a "rancson". A végtelen homokos tér, gyümölcsfák, cefregyűjtés, rohangálás, fürdés a betoncsőben. És dinnyezabálás. Kézzel-lábbal, de főleg szájjal. És persze magköpködő verseny, amit rendre az évtizedes előnyökkel rendelkező nagyok nyernek. Ahogy fütyülni, úgy dinnyemagok távolra köpni sem nagyon sikerült megtanulnom.
De legalább nem számított, ha a hasamon csorgott a lé, ha könyékig ragacsos voltam, mert pillanatok alatt lemostuk a csőben felforrósodó, majd hirtelen jéghidegre váltó vízzel.
Dinnye a strandon. De még milyen strandon! Görögországban, az Olimposz lábánál, kilométereken át végtelenített homokos strandon, ahol rajtunk kívül nem sokan nyüzsögtek. Szegény Apu a homokba terített gyékényen próbálta felvágni, és szeletelni a valódi görögdinnyét, mi pedig próbáltunk úgy mozogni közben, hogy ne terítsük be az egész műveletet teljesen homokkal. Persze mindig akad egy kis homok és egy picit mindig sós lett a tengervizes kezünktől, de attól még isteni volt: igazi görög dinnye.
Volt egy olyan nyár is, amikor egyre növekvő, sőt dinnye méretűre domborodó pocakommal csak grammra kiszámolva ehettem a dinnyét és úgy általában mindenféle gyümölcsöt, hogy nehogy túl sok legyen a cukor a véremben.
Amióta meg a gyerekek is rákaptak a finomságra, már szépen kimagozva, felkockázva gyártom nekik, úgy hogy ők már ne legyenek nyakig ragacsosak, amikor dinnyét esznek, hanem úrigyerek módjára villával csipegethessék. Na nagyon elszállok, még zászlós kis szurkapiszkákat is előkerítek néha, mert úgy még menőbb a történet.
Aztán sok-sok évvel később jöttek az olyan kisiklásaim, mint Nigella salátája olajbogyóval és fetával, meg mindenféle egyéb próbálkozások. Mondjuk a "görög" gyümölcsleves még vállalható közülük.
És az utóbbi években a legnagyobb kedvenc (figyelem, most jön a recept!) a dinnyelé lett. A dinnye húsát kivájom, leturmixolom és szitán átszűröm. Turmixolás előtt szoktam bele tenni mentaleveleket és esetleg zöldcitrom reszelt héját.
Isteni, frissítő ital, bármennyit meg tudok belőle inni. Estefelé pedig néha egy kis vodka is löttyen bele, csak hogy jobb legyen a hangulat :D
2 megjegyzés:
Köszönöm a szervezést. Nagyon tetszett a történet és a dinnyelé is jó ötlet.
Köszönöm szépen, hogy részt vettél :)
Megjegyzés küldése