Vajalja

A kislány péntekenként lógott az oviból, mert a nagyapjával piacra mentek. Fogták a nagy meg a kicsi kosarat, aztán mentek. A nagyapa zöld százegyesében mindig volt mentolos gumicukor meg Kavabon a kesztyűtartóban. A piacon pedig mindig volt habroló, ami iszonyú édes volt, meg furcsán ropogós, ráadásul alig lehetett átharapni. A lehulló porcukor meg a tésztadarabok pedig beborították a kabátot, pulcsit.

A piacra járásnak számos szertartása volt, nagyapa, aki a némileg rendmániás és megszokások rabja volt, saját magának alakította ki a királyi udvarok protokolljával vetekedő tervezetet. Először a zöldpiac került sorra. A kosár aljára kerültek az olyan teherbíró zöldségek, mint a krumpli meg répa, amelyeknek nem ártott, ha rápakoltak másokat. Sorban végig kellett járni mind a három sort, megnézni a kínálatot, megszemlézni az árakat és hümmögni egy sort. Aztán újra elővenni a nagymama által írt beszerzendők listáját. Végül mindig visszatérni a Szekeresékhez, akiktől már vagy 25 éve hűségesen vásárolt a nagyapa. A listán ekkor kipipálódtak a zöldségek, lehetett továbbmenni a tejpiacra. Közben esetleg beszerezni a csirke-dolgokat, mert ugye disznót mindig vágtak, vadhúst kaptak az ismerősöktől.

A kislány ezt a részt szerette legjobban: mindig kapott kóstolót a friss, különböző sósságú szerb túrókból. Ilyesmit azonban csak akkor vettek, ha a nagymama gibanicát akart sütni. Máskor csak tejfölt meg túrót vettek, azt is mindig a Hajni nénitől. Méghozzá azért, mert a nagyapa tudta, hogy a Hajni néni nem fölözi le a tejet, mielőtt túrót csinálna belőle, ezért finom, lágy és krémes lesz a végeredmény.

A kislány azonban leges-legjobban a vajalját szerette. Ez nem mindig volt a piacon, de ha meglátta, addig rángatta a nagyapa kabátujját, amíg fel nem figyelt az igényre. Ilyenkor mindig két szelettel vettek, és amint hazaértek, azonnal elővették a friss kenyeret, tejfölt meg a retket és jó alaposan belakmároztak vajaljából.

Egyszer a nagymama is megpróbált ilyesmit csinálni, de neki valahogy nem sikerült. Egy kicsit elégett a vajba kerülő liszt. Pedig igazándiból egy végtelenül egyszerű ételről volt szó, amit akkor csináltak a vajból, mielőtt megromlott volna. Így még pár napra tartósítani lehetett. Egyszerűen fogták a vajat, nagy serpenyőbe tették néhány kanál liszttel meg egy kis sóval és addig sütötték, főzték, amíg be nem sűrűsödött, be nem barnult. Ekkor kiöntötték, a zsíros rész szépen kiült a tetejére és amikor megdermedt, gyakorlatilag vésővel kellett kirobbantani a tálból. Mégis ez volt a világ egyik legjobb csemegéje.