Nő és a bicajvásárlás

Ugye, milyen szép vagyok? És szerény...

Jelentem: Biciklizni tényleg nem lehet elfelejteni! Utoljára '97-ben ültem kerékpáron. Ezt egészen pontosan tudom. Akkor úgy gondoltam, hogy egy életre meguntam és megutáltam a tekerést. Most szombaton felpattantam és minden teketória nélkül tekertem.

Persze kell hozzá, hogy ma már Budapest is kezd kerékpáros várossá alakulni. Ahogy Szabadkán és környékén egyszerűen mindenhova bicajjal jártunk, ez itt Pesten eddig valahogy nem volt igény. De az utóbbi 1-2 évben egyre csak kerülgetem a kocsimmal a sok bicajost. Én sem húzhattam már sokáig.

Végül enyém lett álmaim bicaja. Hogy hogy választottam? Egyik fülemen a telefon, aminek végén kerékpárboltos barátom a Balaton partján adja a tanácsokat. Én meg nézegetem a honlapokat. Ő magyarázott a váltókról, a váz és keréknagyságról meg hasonlókról, míg én ezt csak igen mérsékelten vettem figyelembe. Úgy fél füllel éppen csak meghallgattam. Ez az előnye annak, ha az ember szakértőkkel beszél. Ő majd figyelembe veszi a minőségi dolgokat, én maradok a dizájnnál.

Körülbelül ezek hangzottak el részemről:
- Te figyelj, ez túl barna! Igen, látom, hogy van belőle fekete is, de én rózsaszínt szeretnék.
- Nem, ez nem elég régimódi.
- Ez meg túl pasis.
- Tudod olyat akarok, aminek magasan van a kormánya! Nem akarok görnyedni.

Hosszú csönd, kattintgatás.

- Ah! Ez az! Ilyet akarok! Törtfehér és vízkék! És a formája is pont jó! Ezt akarom! Tudsz nekem szerezni ilyet?

És persze tudott. És amikor elmentem átvenni jól meglepődtem. Mert ez a bicikli nagy. Óriási kerekei vannak. Viszont ennek köszönhetően hihetetlenül kényelmes és csak úgy suhan. Jó alaposan ki is próbáltam már a hétvégén.

Szóval, ha ezentúl láttok egy vízkék-törtfehér biciklit suhanni, akkor én leszek rajta.