Utálhatnám, sőt gyűlölhetném a karácsonyt. Én mégis imádom. Minden novemberben beszerzek pár újabb díszt, az idén például rókás-mókás alátéteket a reggelihez meg mikulásos szalvétát. Ilyenkor már karácsonyi zenéket hallgatok, amíg csak meg nem unom. Imádom az éjféli misén a Mennyből az angyalt és a Csendes éjt. A gyerekek izgatottságát, amivel a sajátom vetekszik. A mézeskalács sütő maratont. Ezt esetleg ismétlésekkel.
És legjobban a nyugis családi napokat szeretem. Ilyenkor tényleg napokig úgy van, hogy semmi dolgunk csak ide-oda menni, enni és pihenni. Saját kis szokásainkat, szertartásainkat, amik az évek alatt épültek fel és jó felidézni, előszedni őket.
Pedig. Volt két karácsony...
A Love Actually filmet néztük és le volt halkítva a telefonom a moziban. Nem is nagyon tudom azóta megnézni ezt a filmet, pedig mindenki gondoskodik róla, hogy minden évben elém kerüljön.
Csak hazafelé vettem észre, hogy hívott. Hogy rákja van és másnap már műtik is. És valószínűleg nem lesz otthon szenteste. Aztán valahogy hazaengedték a kórházból és mi harcra készen vártuk az új évet.
Harcolt, amíg tudott, de két évvel később meghalt. Anya temetése december 5-én volt. Már tíz éve. Dermedt december volt az, dermedt karácsonnyal. Fogalmam sincs honnan volt akkoriban bármihez erő. Például Apu lelkiereje, hogy sötétkék díszeket szerezzen...
Szóval, azt hiszem nyugodtan gyűlölhetném a karácsonyt.
De miért tenném? Annyi csoda fér bele még az életbe. És annyi fantasztikus régi karácsony emléke él most is bennem. Furcsa, de ajándékoké nem nagyon, de a fenyő illata. A mézes pálinka. A zserbó meg a keksztekercs. A halászlé. Az ezer éves mókusdísz, erősen kikopva. Meg a csillagszóró, amit még mindig nem merek meggyújtani!
Mert a karácsony az, amivé mi tesszük. Én szeretek együtt lenni azokkal az emberekkel, akikkel eltölthetem, így nekem jó. Én szeretem a tárgyakba rejtett és az általuk felidézhető emlékeket, így nekem jó.
És legjobban a nyugis családi napokat szeretem. Ilyenkor tényleg napokig úgy van, hogy semmi dolgunk csak ide-oda menni, enni és pihenni. Saját kis szokásainkat, szertartásainkat, amik az évek alatt épültek fel és jó felidézni, előszedni őket.
Pedig. Volt két karácsony...
A Love Actually filmet néztük és le volt halkítva a telefonom a moziban. Nem is nagyon tudom azóta megnézni ezt a filmet, pedig mindenki gondoskodik róla, hogy minden évben elém kerüljön.
Csak hazafelé vettem észre, hogy hívott. Hogy rákja van és másnap már műtik is. És valószínűleg nem lesz otthon szenteste. Aztán valahogy hazaengedték a kórházból és mi harcra készen vártuk az új évet.
Harcolt, amíg tudott, de két évvel később meghalt. Anya temetése december 5-én volt. Már tíz éve. Dermedt december volt az, dermedt karácsonnyal. Fogalmam sincs honnan volt akkoriban bármihez erő. Például Apu lelkiereje, hogy sötétkék díszeket szerezzen...
Szóval, azt hiszem nyugodtan gyűlölhetném a karácsonyt.
De miért tenném? Annyi csoda fér bele még az életbe. És annyi fantasztikus régi karácsony emléke él most is bennem. Furcsa, de ajándékoké nem nagyon, de a fenyő illata. A mézes pálinka. A zserbó meg a keksztekercs. A halászlé. Az ezer éves mókusdísz, erősen kikopva. Meg a csillagszóró, amit még mindig nem merek meggyújtani!
Mert a karácsony az, amivé mi tesszük. Én szeretek együtt lenni azokkal az emberekkel, akikkel eltölthetem, így nekem jó. Én szeretem a tárgyakba rejtett és az általuk felidézhető emlékeket, így nekem jó.
2 megjegyzés:
Édesapám december 24-én éjjel ment el. Hosszú évekbe telt, mire újra nyitott szívvel tudtam a karácsonyra gondolni, de sikerült. Köszönöm, hogy olvashattam, Ági!
Ági az én Édesanyám is tíz éve ment el, ő november 22-én, szintén többéves küzdelem után a rákkal, sajnos veszített. Nekünk is dermedt karácsonyunk volt az Édesapámmal együtt, ráadásul nekik december 23-án van/volt a házassági évfordulójuk, akkor az 55-ik, már Anyukám nélkül, semmit nem élveztünk az ünnepekből, pedig mindent megcsináltam ahogy mindig is szoktuk, de semmi nem volt olyan, mint azelőtt. És azóta sem. Édesapám 9 évvel élte túl Anyut, szerencsére velünk lakott, gondoskodhattam róla az utolsó pillanatig, talán ezért is viseltem valamivel "könnyebben" az elvesztését, ha egyáltalán... tavaly már ő is hiányzott a karácsonyfa és az ünnepi asztal mellől és ez így lesz már ezentúl mindig, nem esik jól ez a gondolat, hiába telik-múlik az idő, a fájdalom valahogy nem.
Megjegyzés küldése