A tojásos tészta a mennybe megy

 

 

Volt nekem egy drága Nagyim, aki sokat és jól főzött. Az egyik kedvencem tőle a végtelenül egyszerű tojásos tészta volt. Kifőtt tészta és valahogy ráapplikált tojás volt. Sosem tudtam újra előállítani azt a bizonyos ételt. A forró tésztára valahogy serpenyőben ráragasztotta a tojást, valahogy bevonta vele a szálakat, de mégsem volt rántottás jellege az egésznek.

Mondjuk elég tojás-függő gyerek voltam, imádtam a csorgatott köményes levest is – szigorúan félig szenes kenyérkockákkal. A másik nagyinál meg folyton cukorral kikevert tojássárgájával tömtek, mondván, hogy vékony vagyok.

Node, mindez már a múlté, csak annyi maradt, hogy a hűtőben mindig csücsül egy doboz tojás. Ez alap, e nélkül a világvége fenyegetését sokkal komolyabban venném minden alkalommal. Mostanában hála istennek feltalálták a fertőtlenített tojást, így az amúgy is túlfejlett szalmonella-fóbiám sem burjánzik tovább.

Így érkeztünk el ahhoz a csodálatos keddi naphoz, mikor is az olvadó hó szürke latyakkal áztatta el az egész várost, a rosszkedvem mélységes mély bugyraiban dagonyáztam. Éppen Két Cica carbonáráját csodáltam és magamban csóváltam a fejem, „de hát ez az Ildikó csak tudja, hogy ez bizony nem Carbonara.” Mert én tudom. Természetesen jobban tudom, nem mintha olyan sokat jártam volna Olaszföldön, de rengeteg gasztroblogot olvasok cserében.

Egészen pontosan 11:52 perckor döbbentem rá a következőkre:

1. Úgy 10 perc múlva indulni kellene a gyerekekért

2. Még semmit se ettem, amióta felkeltem

3. Nincs semmi azonnal fogyasztható állapotú táplálék a frizsiben.

Ilyenkor mindig a zacskós japán tészta az első gondolatom, de természetesen nem volt itthon. Most kezdődik az izgatott kapkodás és matatás. Lekváros kenyér? De a kenyér három napos és hótt száraz. Na jó, akkor valamilyen  tészta. Mindegy milyen, csak forrjon fel mielőbb a víz. Szerencsére akad valami nagyon-nagyon vékony spagetti, a doboz 5 perces főzési időt ígér. Al dentén is jó lesz ezúttal, nem vacakolunk.

És akkor találtatott még némi húsos szalonna (magyarul bacon), egy ici-pici darab parmezán. A szalonna felcsíkoztatott, a sajt lereszeltetett. Egy jó mély serpenyőt előkaptam és beleszórtam a szalonnát. Jó megpirult, mert közben eszembe jutott, hogy FOKHAGYMA! Azt apróra kockáztam és ment a szalonnához, pirulni, de nem megégni.

Löttyintettem rá úgy 2 kanálnyi tejszínt. (Igen, tudom, hogy ez nem Carbonara, de nem is akar az lenni.)

Egy tojást lazán, villával felvertem. Gyors mozdulatokkal a tejszínhez kevertem, így nem rántottásodott rögtön. Ment is bele a tészta egyenesen a főzővízből, villával átmerve. Aztán meguntam a szökevény szálakat és mégis leszűrtem az egészet.

De még véletlenül sem tartottam a hideg víz alá! Ugye ti sem tesztek ilyen csúfságot szegény szerencsétlen pasztával? Itt úgyis arra volt szükség, hogy forró legyen és a tojásos-tejszínes cucc, ahogy lehet rátapadjon. Ez meg is történt.

Úgyhogy már csak egy kis reszelt sajt került a tetejére.

Lemértem: 12 perc a szintidő.

 

Megenni 2 perc 32 másodpercig tartott, bár ezt követően némileg elnehezült hassal indultam rohanvást az ovi felé gyermekeimet elhozni.

És kérdezitek, hogy milyen? Talán mondanom se kell, de egyszerűen mennyei, zseniális, isteni és minden hasonló, csak több jelző épp nem jut eszembe.