Anyám, a Leroy meg én

Ma a Leroyban, a Camponában ebédeltünk. Ma van Anya névnapja. Anya egy hét híján 2 éve halott. És mi köze van mindennek egy étteremlátogatáshoz?

Én érzelmekkel eszek egy asztalnál, emlékekkel, régi mondatokkal, mosolyokkal. A Leroy, persze az óbudai, valaha számomra a menőség csimborasszója volt. Amikor még arrafelé laktunk, oda mentünk kiöltözve. És ott töltöttük el az egyik utolsó felhőtlen vacsoránkat. A pincérek ördögszarvat viseltek, talán éppen Mikulás volt.

Crepet ettem, brokkolis, csirkés töltelékkel, tojásos mártással. Valaki a bélszín salátát választotta, ez azóta is az örökös kedvencem maradt. Akkoriban izgalmasnak találtam az indiai ihlettel alkotott belső teret (és bevallom a mostani neobarokk minimál még jobban tetszik). A hatalmas tányérokat, a megkomponált fogásokat. A koktéllapot. És legfőképpen azt, hogy én is ott ültem.

Aztán úgy egy hónap múlva jött a telefon. Két év küzdelem következett és a feladás.

Most megint ültem a Leroyban, hozták a hatalmas tányért. A drágámnak wokban sült zöldségek csirkével. Most őszintén? Az átlag átlaga. Annyira semmi különös, hogy az már szinte jó. Az én tányéromon töltött borda, juhtúrós polentával. Finom. De valahogy annyira híján mindenféle fantáziának. Pont olyan, mint ezer más vendéglőben lehetne, szerte az országban.

Pedig nekem a Leroy saját menőségem fokmérője. De mégis mit várok én egy bevásárlóközpontba telepített vendéglátóipari egységtől? Hogy kérhetem számon a lendületet, az ötletet, a vibrálást a vasárnap déli tolongásban, amikor már mindenki az ajándékok utáni hajtóvadászattal van elfoglalva?

És hogy kérhetem számon azt a négy évvel ezelőtti énemet saját magamon? Azóta oly sok helyen ettem, oly sokat főztem és még többet olvastam az ételről. Alaposan megváltozott a kulináris világképem. De egy dologban biztos vagyok. Anya ma is valami gyümölccsel körített szárnyast evett volna, ez volt az ő kedvenc vendéglői kalandja, az édes és a sós párosa.