Márton napján

Márton igazán férfias jelenség volt, széles mellkasa tekintélyt sugárzott, hosszú nyakán komoly tekintetű fej ült. A nők csak úgy sóhajtoztak, amikor mélázva, gondolataiba merülve sétált fel s alá. De őt aztán nem érdekelték a csajok, egyetlen pillantást sem vetett a riszáló fenékre, peckesen kidüllesztett begyekre.

Egyre csak a védteleneket, betegeseket, kicsiket gyámolította. Megtehette, ő volt a legerősebb, legügyesebb, legelszántabb harcos is. Erejét nem fitogtatta, csak akkor vetette be, ha éppen szükségesnek bizonyult. Amikor a kolónia öregjei hírét vették, hogy valami szörnyű vész közelekedik, kiötlötték, hogy egy püspök biztosan megvédené őket. Összedugták fejüket, hangoskodva, fontoskodva ám, eldöntötték, hogy Márton lesz az ő püspökük, aki megvédi őket. Márton azonban nem vágyott semmiféle hivatalos címre, kitüntetésre. El is bújdokolt gyorsan, ámde a buta sereglet utánaeredt, egyre nőtt a csődület és a zűrzavar. Hiába bújt Márton egyre beljebb az ólba, termetével, méreteivel csak kitűnt a többiek köztül.

A gazda pedig csakis a legnagyobb, legszebben meghízott libát kívánta feltálalni az esti vacsorán. Így Márton lúd, hiába bújt volna el a megtiszteltetés elől, még aznap szörnyűséges vértanú halált halt és élettelen testét fel is tálalták a polgármesternek meg a plébánosnak, akik mit sem tudván a szentéletű áldozat múltjáról, jóízűen elfogyasztották, az utolsó aprócska csontra tapadt húscafatig.

Nincsenek megjegyzések: