A madárcsontú lány


Az egész valahol a gyerekkorában kezdődött. Talán akkoriban, amikor az összes rokon elkezdte mondogatni „milyen madárcsontú ez a leány, csak össze ne roppanjon” meg hogy „annyit eszel mint egy veréb, el fogsz fogyni, te lány”.

Pedig ő egyszerűen csak imádott ropogtatni, illetve csak azokat az ételeket szerette igazán, amik ropogtak. Az egészmogyorós csoki volt a kedvence, no, nem a csokoládé, sokkal inkább a mogyoró miatt. Igyekezett mindig úgy törni magának kockát, hogy abba a lehető legtöbb mogyoró kerüljön. A csokoládét óvatosan leolvasztotta a nyelvével, a mogyorószemeket meg a szája egyik sarkába gyűjtötte. Aztán, amikor a csokit lenyelte még forgatta egy ideig a mogyorót a nyelvével, hogy aztán kéjes élvezettel roppantsa össze és rágja meg. Lenyelni meg szinte sajnálta, igyekezett az utolsó íz-morzsát is kiszipolyozni belőle, mielőtt végleg eltűnt volna a nyelőcsöve mélyén.

Volt egy emlékezetes esete a napraforgóval is. Addig csak zacskóban látta a magokat, szépen leszemezve. Az egyik ismerősük azonban anyjának születésnapjára egy hatalmas napraforgó fejet hozott virág helyett. Őt azonnal elbűvölte a szépséges növény, a röpködő sárga lángnyelvek és a spirálba csavarodó, szorosan egymás mellé sorakozó, szürkésfekete szemek. Azonnal megértette azt is miért hívják tányéricának ezt a szépséget, hiszen szinte tálcán kínálták magukat a napraforgó magjai, hívogatták, noszogatták. Ő pedig nem tudott ellenállni, amikor úgy érezte, senki se figyelni, nekiállt egyesével kikapirgálni a szemeket, óvatosan a foga közé vette őket, majd jött a roppantás. Persze ez a friss napraforgó nem volt olyan ropogós, mint a pörkölt változat, íze sokkal inkább a frissen kaszált fűre emlékeztetett, mint bármiféle magra.

Lassan elterjedt róla, hogy ha bárki örömet akar neki szerezni, akkor azt egy zacskónyi mandulával vagy földimogyoróval sokkalta könnyebben érheti el, mint bármiféle csajos ajándékkal. Egyszer még anyja is eltért a kedvéért a szokásos vasárnapi menütől, amikor zsemlemorzsa helyett dióval panírozta a rántott csirkemellet. A család többi tagja számára, akik mind tagbaszakadt kamasz fiúk voltak, no meg a hentes-külsejű apja, azonban nem jelentett olyan mennyei élvezetet ez az étkezés, mint számára.

És senki sem tudta olyan lenyűgözően elvijjogni és átélni a Héja nász az avaron verset, amivel sorra nyerte a szavalóversenyeket, ahol csak indult. Talán a termete, törékenysége miatt, amely meglepő ellentétben állt erős, minden teret betöltő és uraló hangjával, az összes zsűrit maga mellé tudta állítani. Egyenes út vitte a színművészetire és ezzel együtt százhúsz kilométernyire a családjától.

Az albérlet a panelsor sarkán, a tizediken volt. Az ablak alatt már csak egy gazos csík meg a HÉV sínek nyújtóztak, azon túl meg ott a Duna széles sávja. Itt az ablakban állva élte éber napjait, itt tanulta a szövegeket, ide húzta az íróasztalát, itt, az ablakban állva fogyasztotta reggelijét és vacsoráját. Bár az evésről szinte teljesen leszokott, maradtak a magok. Amióta felfedezte a kesudió lágyságát, semmilyen más ételt nem talált elég finomnak, ha pedig valami édesre vágyott, evett egy maréknyi mazsolát.

A légtér vonzotta, az a hatalmas üresség, amelyet az ablakból beláthatott. Szerette kitárni az ablaktáblákat és beleszippantani a zendülő tavaszba, az eső utáni nyár illatba meg az ősszel jövő unott ködökbe is.

Az egyetem jól ment, a rendezők imádták furcsa kis kócos fejét, gyanakvóan pislogó aprócska szemeit meg a fémesen konduló, néha káráló, néha rikácsoló hangját. Amikor pedig felfedezte egy kezdő divattervező tollakkal, bőrszíjakkal és foszladozó anyagdarabokkal díszített kollekcióját, egy csapásra ő lett az osztály sztárja. A lobogó, szárnyként csattogó ruhadarabok mindenkinél jobban álltak neki, ahol csak megjelent, azonnal a figyelem középpontjába került. Már másodévesen furcsa kis filmszerepeket kapott és egyre kevesebbet aludt. A zsebében mindig ott lapult egy zacskó hámozott pisztácia vagy sózott mandula, így az evéssel egyáltalán nem törődött már.

Azon a télen a madarak egyszerűen ellepték a várost. A szokatlanul hosszú tél Skandináviából és Oroszországból is a város felé hajtotta őket. A februári csönd megtelt a galambokkal perlekedő varjak károgásával. A rigók hajba kaptak a verebekkel és minden szabad tér a tollas hadak felvonulási területévé változott. A Duna felett vadludak ék alakú felhői húztak el, az ólomszürkébe dermedt folyó visszaverte gágogásukat. És az emberek is egyre csak gágogtak meg károgtak. A Híradó másról sem szólt, mint a madárinfluenzáról. Az emberek félni kezdtek és mindenféle cseles eszközöket fabrikáltak az irtó hadjárathoz. A madárseregletek hamarosan hullani kezdtek, és ha időben észbe kaptak, visszamenekültek a hó borította, éhhalállal fenyegető szántóföldekre.

Ő ebből semmit se vett észre. Volt, hogy egy-egy szerepre készülve napokig csak állt az ablakban, a tizediket és ringatódzva mormolta a megtanulandó szöveget. Ha elfáradt, elővette kedvenc szövegét, a Héjanászt és addig mondta újra és újra, egyre hangosabban és hangosabban minden sorát, amíg össze nem rogyott. Aztán kitárta karjait és kilibbent az ablakon, bele a légüres térbe. Az arra járó borotvaéles északi szél pedig felkapta, megpörgette és messzire reptette.

6 megjegyzés:

Zsuzsi írta...

Nagyon jó lett a design!

Ági, aki főz írta...

Kösz, azért még dolgozom rajta.

Mindennapi Manna írta...

Szép lett az új ruhád, és nagyon-nagyon jó ez a fotó rólad! Jó volt olvasni, köszönöm. Én is így eszem az egészmogyorós csokit:)

Zsuzsa írta...

Nagy munka lehetett, remélem, jól érzed majd itt magad.

Eva írta...

Ági, nézz be hozzám:) Nagyon szép lett az új blogod, tetszik!!!Puszi

Renata írta...

Tetszik!! (az írás..., no meg a blog külső is)

és utána merre szállt?